I.
A főrendek elvetették a törvényt, de az egyes kivételt meg nem gátolhatták. Maguk csinálták azt a vegyes házasságot, a melyről ez a történet szól. Elmondom minden túlzás és czélzatosság nélkül, úgy a hogy történt, illetőleg úgy, a hogy nekem elmondották.
A vegyes házasság miatti nagy csata előestéjén történt. Az a lázító törvény, mely szerint zsidó és keresztény összekelhettek volna, az alsó törvényhozók részéről már el volt fogadva s minden istenfélő lélek a felső táblába helyezte reménységét. Csak ez menthette meg az országot a förtelemtől, csak ez dönthette meg azt a szerencsétlen törvényt – melyről persze mindenki úgy beszélt, mintha megparancsolná a keresztény és zsidó közti házasságot, pedig – csak megengedte. A pártok küzdelme erős volt s mind a két rész a legszokatlanabb eszközökhöz nyúlt, hogy a győzelmet a szent ügynek biztosítsa; – még imádkoztak is.
X… megyevárosában ez időtájt amaz alacsony, czopfos és nobilis palotácskák egyikében, melyeket a főnemesek hajdan a vidéki központokban emelni szoktak, két hölgy ült együtt a legkomolyabb és egyszersmind legérdekesebb beszélgetésben. Az egyik még igen szép, a másik már gyönyörű volt: amaz özvegy Putnoky grófnő, emez Kerényi Vilma bárónő, a főispán egyetlen leánya. A két hölgy élénken beszélget. De nem toiletteről ám, vagy szerelemről, vagy lóversenyről, – hanem isteni félelemről, politikáról és vegyes házasságról.
Putnoky grófnő igen kegyes és ájtatos hölgy. Mozgalmas multja és csöndes jelene, melyben a mise és gyónás nagy szerepet játszik, klastromi életre látszanak őt utalni. De ő úgymond, még egy időre kénytelen lemondani e végső boldogságról, mert úgy érzi, hogy a jó ügynek még világi téren is tehet szolgálatot. Vilma bárónő ellenben csak most nőtt ki a kolostorból. A Sacré-Coeur folyamait ez évben végezte el s e mintaszerű intézetből kitünő nevelésen és angyali tisztaságú sziven kívül még két dolgot hozott magával: őszinte iszonyt a világ rosszaságától és igazi, lelkes vallásosságot.
Vilma bárónő nagy szomorúságban van, mert leverő dolog az, mit anyai barátnőjével közölnie kell. A főispán papa, ki állásánál fogva a kormányt tartozik pártolni, nem akar leánya kéréseinek engedni. El van határozva, hogy a vegyes házasság kérdésében szavazni fog, még pedig a kormány javaslata mellett. Hiába kérlelte Vilma, hiába vesztegette könnyeit, meg okait, melyek részben a Putnoky grófnő fegyvertárából, de nagy részt a leány őszinte, hivő lelkéből voltak merítve; a méltóságos papának csak az volt a válasza: – Kedves lányom, nem értesz te ezekhez; a mi pedig a meggyőződést illeti, tisztelem a tiedet, te pedig respectáld az enyimet. Különben sem kivánom tőled, hogy zsidó férjet válassz magadnak.
Ez a válasz, sértő végpointejével, teljesen elnémította Vilmát s nem volt mit tenni, mint ide sietni és a grófnő résztvevő keblébe önteni bánatát.
A grófnő nem szörnyűködött oly nagyon, mint Vilma várta volna. Vállat vont, rezignáltan összekulcsolta finom, halvány kezeit és azt mondá: – Szomorú dolog, édes lányom, de, őszintén szólva, atyádtól nem is vártam különbet. Anyja fia, a mint te, hála Istennek, a te anyád lánya vagy.
– Mit ért ezalatt Szerafin néni? – kérdi a bárónő nyugtalanul. – Édes atyám anyja kevesebb volt az enyémnél?
Putnoky Szerafin grófnő csodálkozva nézett kis húgára. – Szegény lelke, – gondolá – hát semmit sem tud! Meg kellene őt kimélni e fájdalomtól, de – az ügy nem engedi!
Szerafin grófnő tehát az ügy nevében megeresztette közlékenysége zsilipjeit s Vilma most először értesült arról, hogy ő «nem tiszta magyar vér» ivadéka. Nagyapja, az öreg Kerényi, miután az ősi vagyonnak a legúribb módon nyakára hágott s több rendbeli gavalléros kihágások által nagyúri házasságra is elvesztette a qualifikácziót, nem látott más menekvést, mint gazdag parthie útján jutni új vagyonhoz és tekintélyhez. Felesége pedig, Vilma nagymamája, a ki az oltár elé már mint jó katholika keresztény menyasszony lépett, s kinek máskülönben a legkisebb folt sem szennyezé be emlékét, születésénél fogva, hogy is mondják – izé – no hát – zsidó volt.
– Ne beszéljünk már erről – vigasztalá a grófnő az elhalványodott bárónőt – vagy is inkább szóljunk róla azzal az eltökélt szándékkal, hogy vallásos buzgalmunknak új ösztönt nyerjünk és családotok ezen foltját keresztényi cselekedetek által jóvá tegyük. Gondold meg, mi történhetett volna! Ha őseink elfogadtak volna egy olyan törvényt, mint a milyent ma a kormány keresztül akar vinni, akkor nagyanyád még ki sem keresztelkedett volna, (hisz a pénz az övé volt s a föltételeket ő szabhatta), te pedig ma – zsidóleány volnál.
Vilmát a hideg rázta. Vére forrongott, de nem ám a különös ősanya védelmére, kinek vére az ő ereiben is tovább folyt, hanem inkább lázadva az összevegyítés gondolata ellen. Kész lett volna ereit felvágni, ha bizonyos lehetett volna abban, hogy ez által vére minden «idegen» elemtől szabadúl. – Szörnyű! Szörnyű! – suttogá borzongva. A grófnő közbeszólott:
– Hallgass meg, galambom. Kell valamit tenned, és szerencsére módodban is van olyat tenni, – a mi apád és nagyapád hibáját jóvá teheti. Apád tudtával nem eshetik a dolog, de mégis úgy, hogy atyai és tisztviselői tekintélye ellen nem vétesz… Csak ezt a levelet kell aláirnod; én majd elküldöm.
A grófnő iróasztalához ment és a következő levelet mutatta meg Vilmának, a ki növekedő ámulattal olvasta:
«Kedves rokon!
Ne csudálja és ne értse félre lépésemet; fiatal leány létemre nem írnám ezt a levelet, ha komoly indító okaim nem volnának. Nem köznapi dologról van itt szó, hanem szent ügyről, az isteni vallás nagyobb dicsőségéről, és azon felül, ha szabad ez ügyet világi érdekkel összekeverni, a Kerényi név becsületéről is. Tudom, kedves gróf, hogy ön tiszteletreméltó okokból e büszke névről egyelőre letett és csak Rényi Árpádnak hivatja magát. De nekem, rokonának, a ki egy jó barátnőm utján annyi jót hallottam ön felől, tán szabad önt Kerényi grófnak szólítanom, s szabad önt kérnem, – hogy emlékezzék meg ez egyszer nevéről és eredetéről. Siessen ide, szálljon meg az «Erzsébet» fogadóban és mutassa be magát – (de se mint Rényi Árpád, se mint Kerényi gróf, mert atyámnak nem szabad a dolgot megtudnia) – barátnőmnél, Putnoky Szerafin grófnőnél. A többit tőle fogja megtudni. Én előre örvendek az alkalomnak, hogy tudós és érdekes cousinommal megismerkedhessem. A ki megkülönböztetett tisztelettel és rokoni szeretettel ismeretlenül is maradtam
igaz híve…
(Utóirat. Megbocsátja, hogy e levélhez Fischer és társa ottani czéghez szóló utalványt melléklek, kinél Putnoky grófnőnek heverő tőkéi vannak. Barátnőmnek nagy szivességet tenne, ha ezt az összeget ott fölvéve azon jó ügy szolgálatára használná fel, melynek érdekében ez utat megteszi.)
Czím:
Nagyságos Rényi Árpád jogakadémiai tanár úrnak ***-on.»
Vilmát erősen meglepte e levél tartalma. Tudta, hogy létezik családjának elszegényedett grófi ága, de erről a mester-unokabátyjáról most hallott először. Szerafin elmondta neki, hogy az utolsó gróf, ki a Kerényi nevet viselte, nagy botrányokat csinált és végül mint lovas kapitány nem egészen tiszta adósságok miatt főbe lőtte magát. Felesége, ki uráért a két ágbeli rokonságnál és a főnemesség szélesebb köreiben sokat koldult, ez által végre megunatván magát az úri világgal, kénytelen volt fiával és beteges kis leányával Bécsbe költözködni, a hol a fiatal Árpád gróf leczkékkel kereste a maga és hozzátartozói kenyerét s befejezte egyetemi tanulmányait. Idővel letett nevéről és eltünt – de neve, a Kerényi Árpád név ott maradt a főrendiház lajstromában, bár a királyi meghivót évekig nem lehetett hozzá eljuttatni. Már most a pártvezénylet, összekeresvén mindazokat, a kiket a jó ügy melletti harczra felhívhat, Bécsben fölkereste Kerényi gróf nyomait s így fölfedezte, hogy igen szerény viszonyok közt, mint Rényi Árpád tanárkodik egy vidéki jogakadémiánál. Elhatároztatott, hogy a párt költségén szavazni hivják a vegyes házassági törvény ellen. Csak hogy félő, hogy az ellenpárt is számot tart a fiatal grófra s hogy a főispán a jó ügy ellen toborzza szavazatát. A főispán kettős tekintélylyel hathat, mint rokon az elszegényedett családtagra, mint magas állású tisztviselő a nyilvános tanárra. Ezt a befolyást csak a Vilma által irandó levél birja ellensúlyozni. Vilma is Kerényi vér és hozzá igen kedves, ragyogó teremtés; ha ő, a titok regényes fátyola alatt az elszegényedett gróffal találkozik, a siker majdnem bizonyos. Ha a grófi tanárt sikerül rávenni, hogy ez egyszer főrendi székét elfoglalja és a törvényjavaslat ellen szavazzon, akkor a főispán szavazata úgyszólván meg lesz semmisítve, s a legrosszabb esetben nem fogják legalább azt mondhatni, hogy a Kerényi család által szenvedi az ország a vegyes házasságból eredő szerencsétlenséget és gyalázatot.
Vilma ábrándos, hivő és lelkesen vallásos leány volt. Intette ugyan valami sugallat, hogy tán nem illik ily módon kezdeni levelezést egy ismeretlen fiatal emberrel. Úgy érezte, hogy nem díszes dolog, egy eddig ignorált rokonságra oly alkalomra hivatkozni, mikor ő szorult a rokonra s nem az ő reá. Másrészt az sem tetszett neki, hogy némi érdeklődő kiváncsiságot fedezett föl magában a grófi méltóságból kivetkezett tanító iránt. De mindezen skrupulusait mint az önzés kifolyásait végre is mellőzendőnek itélte és késznek nyilatkozott, hogy aláírja a levelet. Azonban kikötötte, hogy az utóirat elmaradjon. Illetlennek gondolta a fiatal embert ily kézzelfogható módon emlékeztetni szegénységére. Putnoky grófnő megtette ezt az engedményt, azon hallgatag tartalékkal, hogy utóirat nélkül intézi el a pénzdolgot. Vilmával megiratta a levelet postscriptum nélkül, de szó nélkül melléje csatolta az ötszáz forintra szóló utalványt.
A levél elment és három nappal utóbb Putnoky grófnő ***-ból a következő táviratot kapta:
«Levelet megkaptam. Holnapután alólirott odaérkezik, Erzsébetbe száll és méltóságodnál azonnal tisztelegni fog, hogy a levéliró kivánságait meghallgassa. Helley József.»
Szerafin grófnő elégülten mosolygott, midőn két nap mulva az inas behozta a névjegyet, melyen nyomtatva ez állott: «Helley József», irásban pedig: «Rényi Árpád megbizásából». Tetszett neki a gróf óvatossága, melyet odáig terjesztett, hogy vele szemben is megóvta incognitóját; ebből bizonyosra vette, hogy a tanár úr a főispán ellen kész szavazni.
– Isten hozta, kedves gróf, – e szavakkal üdvözlé a belépőt – és kegyes bizalmassággal nyujtotta feléje fehér kezét, – igazán, Isten hozta.
A fiatal ember mélyen meghajtotta magát, oly mélyen, hogy el sem fogadhatta a feléje nyujtott kezet. Azután fölegyenesedve egy lépéssel hátrább állott.
Szerafin grófnő tengerkék, szép szemeivel nagyot bámult s maga is egygyel hátrább lépett, hogy – közelebbről figyelhesse meg a jövevényt.
Középnagyságú, jól termett ifjú volt; öltözékében és modorában kissé vidékies elegantiával, de igen határozott kifejezéssel mind vonásaiban, mind tekintetében. Vonásai szabályosak és szépek voltak, de e perczben valami kemény tartózkodás árnyéka lebegett rajtuk. Merész hajlású orra adta meg az arcznak a külső jelleget, kissé fátyolos tekintetű barna szeme zárkozott, gondolkozó természetre vallott, de néha pajkosan is tudott villogni. Alig lehetett harmincz éves.
– Bocsánatot kell kérnem méltóságodtól – mondá rövid szünet mulva, – hogy túlságosan kegyes üdvözlését el nem fogadhatom. Nem vagyok gróf. Helley József a nevem.
– Elhiszem, uram, a meddig önnek tetszik magát így nevezni, de azt már nem igérhetem, hogy mások is ily hivők lesznek állításával szemben. Ha Kerényi gróf megbizásából jött uraságod, akkor tudni fogja, hogy voltakép ő maga az, a kit ide vártunk. A személy és az ügy, a ki és a mely őt ide hivta, ép úgy kizár minden közvetítést, mint a hogy a fenforgó viszonyok igazi és fölvett nevének használatát kizárják a hivatlanokkal szemben. A kormánynak nem szabad megtudnia, hogy Kerényi gróf vagy Rényi Árpád tanár úr e városba érkezett. C’est convenu. De az sem igen lehetséges, hogy mi mással érintkezzünk, mint a nevezett „két“ úr egyikével. Ennélfogva ejtsük el a szükségtelen titkolózás fátyolát s beszélgessünk, kedves Helley úr, a mint jó barátok közt szokás, nyiltan és bizalmasan.
A szép grófnő (nem látszott többnek negyven évesnél) e szavakat igen nyájas mosolylyal kisérte és vendégének támlás széket mutatott, oly tekintettel, melytől a jég is elolvadhatott volna.
Helley úr a mosolyt igen tiszteletteljes meghajlással nyugtázta és leült.
– Rényi barátom, – mondá aztán – mint tanár, előadásai által le van kötve és nem indulhat útnak, a mikor neki tetszenék. De másrészt ismeretlen szép rokonától nem tagadhatja meg azt, hogy oly ügyben, melyet az fontosnak talál, vele ne közlekedjék. Azért engem bizott meg, hogy nevében szóljak Kerényi bárónővel, hallgassam meg parancsait és bizonyos esetekben, ha utasításom keretén belül mozognak, nevében feleljek is ő méltóságának.
Szerafin grófnő szép ajkait harapta. Kissé keménynek találta ezt a koldusnak képzelt grófcsemetét. Szilárdúl meg volt győződve, hogy a gróffal magával van dolga, kivált, mert oly határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy egyenesen Vilmával végezzen. – Ugy hiszem, – gondolá – engedni fog. De, hogy csakis Vilmának akar engedni, azt sejteti velem, hogy nem fogja olcsón adni a szavazatát. «Tant pis pour elle.» Fennhangon pedig így folytatá:
– Ön tehát Vilma bárónővel akar beszélni. Jó. Mihelyt névjegyét behozták, őt természetesen ide kérettem. Minden perczben várom. Minthogy úgy látom, hogy ön nem hajlandó egyelőre a dolgot velem is tárgyalni, megbocsát Helley úr, ha félrevonulok és önöket magukra hagyom.
Pár percz mulva Helley úr és Vilma bárónő együtt voltak a grófnő boudoirjában és sajátságos zavarral néztek egymás szemébe.
Vilma is meg volt győződve, hogy Kerényi gróf maga áll vele szemben. A grófnő még a külső teremben figyelmeztette volt, hogy óvatosan és okosan beszéljen rokonával. – Velem szemben igen tartózkodó, majdnem visszautasító volt, – mondá, – és teljességgel nem akart mint gróf Kerényi szerepelni. Azt hiszem, ezzel ki akarja emelni, hogy csakis a te kedvedért jött el. Úgy látszik, megtartotta egész grófi büszkeségét és megtoldja a proletár gőgjével. De azért légy te csak nyájas és bizalmas. Majd összehoz benneteket a vér.
Vilma tehát azon eltökéléssel lépett be a boudoirba, hogy igen nyájas lesz. Hiszen szegény rokonával fog találkozni! De talán épen az eltökélt szándék volt az, a mi elfogulatlanságából kivetkőztette és a nyájas szót nem engedte ajkára jönni. Elpirult és zavarba jött. Helley sietett őt zavarából kisegíteni. Mély bókkal üdvözölte, s szemei nagy tiszteletet, de meleg szivélyességet is fejeztek ki. Ő szólalt meg először.
– Parancsait jöttem kérni, bárónő, barátom, Kerényi Árpád gróf számára. Ő kész minden teljesíthető kivánságának eleget tenni. Bízzék benne teljesen bárónő – ő csak a grófi czímről mondott le, nem a gentleman rangjáról. De hogy semmi se legyen közte és méltóságod között, a mi zavart vagy félreértést okozhatna, engedje meg mindenekelőtt, hogy ezt az iratot visszatehessem kezeibe.
Vilma csudálkozva nézett a papirra és végtelen zavarára az utalványt ismerte föl, melyet a grófnő az ő tudtán kívül csatolt a levélhez. A méltatlankodás megoldotta nyelvét; élénken tiltakozott az ellen, hogy neki e tapintatlanságban része lenne. Helley ismét segítségére jött.
– Legyen nyugodt, bárónő. Kerényi gróf tudja, hogy manap szokás az elszegényedett mágnásokat összetoborzani, hogy a vegyes házassági törvény fölött szavazzanak. De azt is tudja, hogy nem öntől, nem egy kedves leány tiszta lelkéből eredhet az a gondolat, hogy az ő szavazatát pénzen vásárolják meg. A bárónő sokkal jobb, – szabad tán mondanom, hogy sokkal szebb, semhogy a napi politika szennyesével foglalkozhatnék. Édes atyja, a főispán, a dolog intézője. Jó. Rényi tanár megbizott, mondjam meg önnek, hogy igenis volt szándéka, grófi czímét néhány napra visszafoglalni, a főrendiházban megjelenni és a vegyes házasság mellett szavazni, a mint azt Kerényi báró az ő jelen álláspontján csak kivánhatja. De Rényi ezt szabad akaratjából, meggyőződése folytán akarta megtenni, nem egy kormányközeg pressziójára, kit fölöttesének el nem ismer, sem egy gazdag rokon intézésére, ki rossz és szomorú napjaiban rá sem hederített.
A fiatal ember arcza e szavaknál kissé kipirult, hangja rezgett. Vilma még inkább meg volt győződve, mint eddig, hogy Kerényi gróf áll előtte.
– Igaztalanul vádolja atyámat, Ré – hogy nevezzem? – mondá a leány megakadva.
– Helleynek, Helley Józsefnek, bárónő.
– Valóban, igaztalanul vádolja atyámat – Helley úr. Ha van, a kinek ön, vagy Rényi barátja jogos szemrehányást tehet, akkor én vagyok az. Atyám mit sem tud arról a levélről. Ezt abból is láthatja, hogy a mit öntől – a mit a gróftól kérni akartam, épen ellenkezője annak, a mit tán édes atyám kivánna tőle. Az én óhajtásom az, hogy rokonom emlékezzék meg nevéről ez alkalommal és vesse azt a mérlegbe azon iszonyatos törvény ellenében, melyet édes atyám, fájdalom! pártolni tartozik.
Helley József nagyot bámult e szavakra, – erősen odanézett a kis bárónő szeme közé s mikor észrevette azt a gyermekesen könyörgő tekintetet, és az öntudatlanul összekulcsolt kis kacsókat, meg nem állhatta, hogy ne mosolyogjon.
– Mit hallok? – mondá. – Ön, bárónő ellene van a javaslatnak? És a maga szakállára – bocsánat, de nincs más szó rá – a maga szakállára dolgozik atyja ellen? De már ezt meg nem álmodta az én barátom, különben – bizonyosan maga jött volna el s nem küldött volna megbizottat.
Vilma nagy zavarral nézett rá. – Hát – igazán – nem ön az? Utálok minden színlelést. Én nem tudok színlelni. Jól esnék, ha most unokabátyám ülne itt előttem és vele kibeszélhetném magamat. Ne vegye rossz néven, de ha ön nem Kerényi gróf, akkor – nem tudok önnel szívem szerint beszélni. Igazán – nem ön az?
Helley a szép lányt, a ki e szavaknál már készült fölkelni üléséről, barátságos, kérő tekintettel marasztalta.
– Hallgasson meg, bárónő. Én nem lehetnék idegenebb önre nézve semmivel, ha Rényi tanár volnék is, mint a milyen most vagyok. Igaz, nem vagyok gróf-forma. De Rényi sem mutat különbet, mint én, arról biztosítom. Ám képzelje egy perczre, hogy én Rényi vagy Kerényi Árpád vagyok és próbáljon mégis beszélni szíve szerint. Azt az egyet szavamra igérhetem, hogy mindent úgy fog megtudni, a hogy a bárónő most elmondja és hogy rajta kívül egy lélek sem lesz beavatva. – Nos? – Nehéz. – Jó, tehát megpróbálok ön helyett beszélni. Azt mondaná ön: «Kedves rokon, tedd meg a kedvemért, szavazz a törvény ellen. Ha a te meggyőződésed mást mond is, én ezt tartom igazi kötelességednek. Reménylem, csak nem számítasz valami gazdag zsidó leányra, a ki adósságaidat kifizetné, de családunkon foltot ejtene – s a többi, s a többi.»
– Csalódik, Helley úr, – viszonzá Vilma kipirulva, harag nélküli komolysággal. – Én nem így szólanék rokonommal. Mindenekelőtt nem tegezném rokonomat, mert nem ismerem elég közelről. De rokonsági kötelékünkből, melyet nem én tagadtam meg, ki az ő lételéről sem tudtam eddig, jogot és bátorságot merítenék, hogy megkérjem: emlékezzék meg ez alkalommal keresztény és gavallér voltáról. Kérném, hogy keresztény létére ne vigye át a vallás és isteni törvény iránti közönyt, mely fájdalom a magánéletben oly általános, az ország törvényhozásába, a család szentélyébe. Kérném, hogy gavallér létére ne vesse a mérlegbe szavát a mellett, hogy a magyar családok, mikor a szerencsétlenség és a maguk hibája külső fényüket úgyis oly nagyon megviselte, még erkölcsileg is sülyedjenek és romoljanak. Tudja ön, jobban mint én, de bizony én is tudom, hogyan terjed nálunk minden téren a zsidóság. Mindenüvé betolakodik: elönti a mesterségeket, az ipart, a kereskedést, a tudományt, az irodalmat, a művészetet. Megtelepszik azon nemzetségek örökében, kik hajdan Magyarország sorsát intézték, azon várakban és kastélyokban, a hol régente a nemzet jobbjai laktak, kiknek ivadékai ma nagyrészt hajléktalanok. Hát most már a családokba is behatoljon? Megessék rajtunk, hogy e megbélyegzett faj tolakodó arczait, melyek miatt a színházat kerüljük, nehogy a páholyokban mellénk férkőzzenek, már szalonjainkban, barátaink és rokonaink körében is lássuk? Szennyes pénzük, melyet olthatatlan szomjukban fölhalmoztak, még ezt a szentélyt is megnyissa előttük? Rendén van az, hogy az uzsorás lányának egy grófot, vagy fiának egy bárólányt vásárolhasson? És lehetne-e az ily házasságokból származott gyermekeket keresztényeknek, magyaroknak, hazafiaknak nevelni? Soha! Soha! Keresztény ember, magyar ember erre az átkos törvényre nem adhatja szavazatát. Maga se, gróf – azaz, – hogy így beszélnék Kerényi grófnak, ha itt volna.
Helley növekedő figyelemmel kisérte e kifakadást. Ha Vilma az ő meggyőződött buzgalmában ráért volna, szavainak hatását lesni, láthatta volna, hogy azok eleinte igen mélyen szomorították hallgatóját s hogy beszéde vége felé némi derült gúny mosolygott ki a barna szemekből. De ő mindezt nem vette észre, hanem izgatottan várta Helley feleletét.
A fiatal ember igen higgadtan szólalt meg,
– Igazán sajnálom, bárónő, hogy Kerényi nincs jelen. Teljesen ismerem ugyan gondolkozása módját és épen azt tudnám felelni a bárónőnek, a mit ő felelne: de egy sajátságos körülmény gátol, hogy épen ez esetben egészen azt mondjam, a mit ő mondana.
Vilma kérdő tekintetet vetett rá. Helley nem viszonozta e pillantást; félig lesütött szemmel, némi zavarral babrálva óralánczán, folytatá:
– A bárónő imént megbélyegzett emberekről szólott. Látom, hogy erősen utálja a zsidókat. Bizonyára azt hiszi, hogy mindegyiküket azonnal, első látásra felismeri, – a gyülölet ösztönével, körülbelül úgy, a hogy a kis madár, a ki még nem látott kigyót, saját elfogódásáról megismeri, hogy itt van az ő ősellensége.
– Valóban azt hiszem, hogy úgy van, – felelé a bárónő – ha első tekintetre nem is, de első szavára megismerném. A Sacré-Coeurbe egyszer egy lányt csempésztek be, a ki ehhez a fajhoz tartozott; nem tudtam, hogy mi bántott, mikor ránéztem, de mindig valami kellemetlen érzésem volt, mintha ki nem állhatnám közellétét. Kisült, hogy zsidólány és el kellett hagynia az intézetet.
– Sajátságos! – mondá mosolyogva Helley úr. – Hát velem szemben pl. nem érez hasonlót a bárónő?
Vilma e kérdésre egy pillanatig elhalványodott.
– Minő kérdés! – E szavakkal eleinte félénken, oldalt nézte a fiatal embert, aztán egyenesen és nyugodtan tekintett szeme közé és végül elhatározottan mondá: – Nem, Helley úr. Egy irányban csalódhattam önben; meglehet, sőt most már bizonyosnak kezdem tartani, hogy ön nem Kerényi gróf; de azt a – másik érzést nem költi fel bennem, – egyátalán nem.
– Lássa, bárónő, hogy mennyire csalódhatunk. Én esküszöm önnek, hogy Helley, eredetileg Heller József, valóságos, tőzsgyökeres zsidó, nem gaz, nem uzsorás, hanem azért mégis csak zsidó. Igaz, hogy jó magyar is, mint ő hiszi magáról s mint méltóságod is meg volna győződve, ha magyar hölgy létére e magyar iróról hallott vagy műveiből olvasott volna.
– Magyar író? – rebegé Vilma szégyenkezve. Zavarában nem tudott egyebet mondani.
– Magyar iró, igen – magyar történetíró és búvár és az akadémia tagja. A bárónő tehát igazán először hallja ma e nevet? De mit csudálkozom – hisz a Sacré-Coeurben nevelkedett. Nos, nem lehet az én feladatom azt a nevet felmagasztalni, mely alatt a bárónőnek be vagyok mutatva. De ha magyar tudósok és írók közt tudakozódik, akkor meg fogja hallani, hogy ez a név nem ismeretlen a tudományos világban s mindenek fölött látni fogja azt, hogy senki sincs, a ki tagadni merné, hogy Helley magyar ember és becsületes ember… – E szavakat erős nyomatékkal, mintegy haragosan hangoztatta az ifjú, s minden etiquetteről megfeledkezve, izgatottan járt fel s alá a boudoirban.
– Nem kétkedem, uram… – kezdé félénk hangon Vilma bárónő, azon gondolkozva, hogy mivel csöndesíthetné a sértett fiatal embert. De az nem engedett neki időt.
– Oh, kérem, soha se méltóztassék mentegetőzni. Nem az én személyemről van itt szó, sem az önéről, hanem arról, a mi igaz és a mi hamis. Kár, Vilma bárónő – igazán kár! Ha ránéz önre az ember, tapsolni szeretne a teremtőnek, ki ily remeket alkotott: szépségből, jóságból, ifjuságból. És még sem bírom szomorúság nélkül nézni. Ennyi szépség és jóság, még hozzá a fiatalság mindent megaranyozó fénye nem vértezhette önt a hazugság ellen s nem óvhatta az üres, szívtelen fenhéjázástól. Ön bír gyűlölni ok nélkül és megvetéssel sujtani oly embereket, kiket nem ismer, kik önnek nem véthettek soha – még pedig nem egyes embereket, hanem százezreket egyszerre! Egy nő, egy leány! Ez iszonyú! Helley József magyar ember és becsületes ember: elhiheti szavamra. Másban ez nem volna érdem. Rajta érdem: merem mondani és be is bizonyítom. Egy házaló szennyes szobájában született, a hol a magyar szó soha, a németnek is csak elundorított szójárása hangzott; tizenöt éves koráig még magyar betűt sem látott. És ez az ember ma magyar író. Éhezett, fázott és küzdött, hogy magát és elárvult nyolcz testvérét fentartsa, s e küzdelem alatt ráért és volt ereje, nemcsak tanulni, hanem német diákból magyar diákká, aztán magyar hirlapíróvá s magyar történészszé lenni. Ez az ember fenhordhatja, bár nem szokása, homlokát minden magyarral szemben; mert igazság és kötelesség ellen sohasem vétett, soha embert tudva meg nem bántott, soha hazája ellen nem írt, soha sem tolakodott, soha sem alázkodott, s a maga útján járva alacsony sorsból becsülettel vergődött névre és szerény jómódra. Százával van tisztelője és jó barátja, mind jó keresztény és magyar hazafi, a kik szeretik és becsülik – és ez az ember ne szerethessen egy keresztény leányt? Kerényi Vilma, nézzen a szemem közé és képzelje, hogy úgy állok itten, mint a ki önt szereti és a kit ön is szeret. Képzelje, hogy csak most tudja meg, hogy zsidó vér van ereimben. Képes volna-e szemembe mondani: Távozz tőlem, te megbélyegzett ember, – a te világod nem az én világom, a te Istened nem az én Istenem; gyülölet és megvetés tárgyának szült világra az anyád – és soha sem lehetek a hitvesed! Mert kell, hogy gyülöljelek, mert ha nem tenném, gyülölnének azok, a kik engem szeretnek!? – Képes volna ön ily szavakra? Ha igen, akkor megfognám kezét és ellökném magamtól mint méltatlant szerelmemre – nem, bocsásson meg, – erre nem volna erőm. Hanem megfognám kezét így, a hogy most teszem, szeme közé néznék – így – és kérdezném: Szép leány, úgy van-e ez a kéz alkotva, hogy a tied nem nyughatik benne? Máskép néz-e ez az én szemem, mint a tied? Mely izom, mely ideg, mely vércsepp az, a mely annyira különböző bennünk, hogy minket egymástól örökre elválaszszon? Szeretlek és te is szerettél engemet. Összeillettünk; maga az Isten is mintha egymásnak teremtett volna; boldogok lehettünk volna egymással. Most pedig nem lehetünk, – válnunk kell, kerülnünk egymást örökké, – mert nagy kifogásod van ellenem: az, hogy anyám fia vagyok. Tehetek én anyámról? Tehet az a maga származásáról? Meg akarod velem átkoztatni szülőmet? Ez hát papjaitok bölcsesége, ebből áll törvényhozóitok igazsága, hogy a gyermek szégyelje az anyját? Ez a mívelődés évszázados véres küzdelmeinek gyümölcse, hogy szavak, formulák elválaszszák azokat, kiket a természet összehozott? És a hazaszeretet, a nemzeti érzés ápolása odáig viszi a dolgot, hogy egy zsenge, alig kifejlett gyermek, ki a hazáért és nemzetért semmit se tett, kinek semmi más érdeme, mint hogy világra született, hogy egy ily sors kényeztette leányka azt képzeli, hogy jogában áll, egy férfiút, a ki küzdött, hatott és teremtett, megvetéssel sujtani, csak azért, mert más vérből származik és más szertartás szerint imádja Istenét? Lehető az, meg van az engedve, hogy ily tanok és tanítók megmérgezhessék az ifjúságot, az előkelők büszkeségét dölyffé, a nemzeti érzést fajösztönné torzíthassák? Ennyire mehet a brutálitás? Gyalázat! Szégyen és gyalázat?
A fiatal ember az egész kifakadás alatt nem bocsátotta el a leány reszkető kezét. Vilma nem is próbálta visszahúzni. Félig gyönyörködve, félig megsemmisűlve állott ott s nézte nemes haragtól szikrázó szemeit, hallgatta szép, indulattól remegő hangját. A fiatal ember lényének férfias ereje vonzotta, a bűntudat, hogy ezt az embert ő mélyen sértette, lenyomta a leány tiszta és fogékony kedélyét. Mikor Helley elhallgatott, a bárónő úgy érezte, hogy valami láthatatlan súly nehezedik reá s hogy kezd sülyedni s nem tud fölemelkedni soha.
Helley hosszan nézte és – mosolygott. A leány végtelen zavartsága valami kellemes elégtételt látszott neki okozni.
– Lássa, bárónő, – mondá végre, – ön mégis csak jóságos és kedves. Azt hiszi, hogy megbántott, és ezt fájlalja.
– Fájlalom, Helley úr, szívem mélyéből fájlalom. – S ezzel lassan kihúzta kezét az övéből, s elfordúlt, hogy megeredő könnyeit elrejtse.
– Milyen leány! – suttogá a fiatal ember magában. – Milyen szíve van! Milyen édes, jó szíve van!
Vilma hirtelen feléje fordúlt, eléje nyújtotta mind a két kezét és mosolyogó ajkkal, de zokogva mondá:
– Bocsásson meg! Soha sem teszem többé – soha!
Helley lelkesen megcsókolta mind a két kezecskét, de meg nem állta, hogy a gyermekded bocsánatkérésen el ne kaczagja magát.
– De hiszen semmit se vétett, bárónő, – legkevésbbé ellenem… Azaz… ellenem nem, mert már megszoktam az ily zsidófalást, még pedig olyanok részéről is, kik kevesebb meggyőződéssel, de több durvasággal üldözik felebarátaimat. Hisz elvégre ön nem reám czélozott és voltaképen csak fogalmak ellen küzdött – elméletekkel. Nem magamon, hanem önön esett meg a szívem, mikor ily gonosz és gyűlöletes szavak peregtek szép kis szájából, és azért meg akartam mutatni, hogy az ily tiszta szivű, angyali lény csakis fantómákat képes gyülölni s hogy utálata s megvetése mindjárt légbe foszlik, mihelyt egy érző, kézzelfogható embert állítok önnel szembe. Most láthatja, hogy szívecskéje nem képes ok nélkül gyűlölni s hogy mindjárt megfájdúl, mihelyt valaminek fájdalmat okoz. Hála Istennek, legtöbb magyar ilyen. Ugy-e bár, nem gyűlöl engemet?
– Istenemre, nem! – bizonyítá a lány, könyek között mosolyogva. Mosolygnia kellett, mert oly különösnek, oly furcsának tetszett előtte az a gondolat, hogy ő ezt a férfiút gyűlölhetné. Elejétől fogva már oly rokonszenves volt neki, mint eddig senki; most pedig mély hálával is adózott neki, hogy saját szemeiben fölemelte és jobbá tette őt s megtisztította a gyűlölködés salakjától.
– Hát már most mit mondjak, – kérdé Helley, – Kerényi grófnak?
– Mondja neki, hogy tiszteltetem – hogy szerettem volna szemtől-szembe látni, de hogy azért is hálás vagyok neki, hogy legjobb barátját elküldötte hozzám. Az én ostoba levelem rosszabb feleletet érdemelt.
– Köszönöm, bárónő, szívemből köszönöm. Hanem ez oly válasz, mely inkább a követnek szól, mint annak, a ki ideküldött. De Rényi Árpádnak mit vigyek? Mire szavazzon Kerényi gróf a felsőházban?
– Arra, a mire akar: szavazzon lelkiismerete, meggyőződése, belátása és tapasztalása szerint. Mit értek én az ily dologhoz? Ki vagyok én, hogy ostoba lány létemre férfiakat oktassak? Hanem, ha nekem volna szavazatom, most már tudnám, mire szavazzak.
– Ingerli kiváncsiságomat, bárónő. Nem sugná meg titokban, hogy mire szavazna?
Vilma felelni készült, de az ajtó megnyilt és a belépő grófnő félbeszakította a jelenetet.
– A conferentia soká tart, – mondá a grófnő. – Remélem, hogy ezt jó jelnek vehetem. Megmondhatja most már, – izé – Hellényi úr, – hogy mikép gondolkozik Kerényi gróf a vegyes házasságról?
– Mindenesetre, grófnő. Most már megmondhatom, hogy Rényi tanár vagy Kerényi gróf lelke mélyéből azt óhajtja, hogy az a javaslat mentől elébb törvénynyé váljék.
– Ah!… És a gróf úr igénybe is fogja venni a törvény engedményeit? Megengedem, hogy ez lenne a legkényelmesebb mód arra, hogy nevét uj fénynyel vegye körül. Csak azt sajnálom a dologban, hogy Vilma bárónő tisztelt rokona akkor tette félre grófi nevét, mikor még becsülettel viselhette volna, s hogy oly körülmények között készül azt ujra fölvenni, mikor ennek – ellenkezője áll.
– A grófnő csalódik, – viszonzá Helley igen nyugodt hangon. – Kerényi grófnak semmi ilynemű szándéka nincsen. A grófi czímről letett, mert bátyja öngyilkossága és azon könyörületes gyűjtések után, melyekből az elhunyt adósságait megfizették, nem vélte azt a czímet becsülettel viselhetni. Föl fogja venni ujra, hogy oly törvény mellett szavazzon, mely lehetővé teszi, hogy az ő húga, egy beteges, szegény, de derék leány oly férfiúhoz mehessen, ki őt évekig híven szerette, nem tudva, nem is sejtve, hogy grófi leányt szeret; oly férfiúhoz, ki Rényi Árpádnak igaz, hű barátja, Rényi anyjának és húgának istápja és segítője volt a nyomorban, ki e családdal megosztotta kenyerét és az élet minden viszontagságai közt jónak, hűnek, megbízhatónak bizonyult. Ez a férfi pedig zsidó.
– Ha úgy áll a dolog, – mondá a grófné hidegen, – akkor Helley úr be fogja látni, hogy sem Rényi tanárhoz, sem ő hozzá nincsen több szavunk. Ugy-e Vilma? Köszönjük Helley úr fáradozását. Helley úr, úgy látszik, maga is rokonszenvez az izraelitákkal – nekünk pedig sem e néphez, sem azokhoz nincs közünk, kik e fajjal nem átalnak barátkozni.
A grófnő nem vetett ügyet azon mozdulatokra és tekintetekre, melyekkel Vilma e csipős kifakadást megakasztani iparkodott. Féltében, hogy még erősebb dolgokat talál mondani, a leány odasietett Putnoky grófnőhöz és egy szót súgott fülébe. E szóra leírhatatlan megvetés kifejezését öltötték a grófnő finom vonásai. Tetőtől talpig nézegette a fiatal embert és a legcsöndesebb impertinentiával mondá:
– Jelentse, kérem, tiszteletemet Rényi úrnak. Csodálom találékonyságát. Szemtelenségnek elég lett volna, ha irásban tudatja velünk véleményét. De ő meglelte módját, hogy kétszeresen megsértsen bennünket, azzal, a mit izen, és azzal, a kitől izeni. Az úr az első – izé… izraelita, a ki e termekbe lépett; meg lehet győződve, hogy az utolsó is. A hazautazásra még kifutja az utalványozott pénz?
Helley mindezt mosolyogva hallgatta. De Vilma az utolsó szavaknál szenvedélyesen fölkiáltott és a grófnő lábai elé dobta az utalványt.
– Kegyetlen vagy, Szerafin, illetlen és nőietlen! Helley úr, kérem a karját!
– Vilma – az Istenért – ezt csak nem teszed? Ily botrány!
– Botrány, a mi itt történt. És én jóvá teszem. Helley úr, kérem, kísérjen el atyámhoz. Ő büszke lesz, önnel megismerkedhetni.
Helley karját nyujtotta a báróleánynak, ki izgalomtól reszketve símult hozzája. Mély bókkal búcsúzott a grófnőtől: – Láthatja, asszonyom, hogy előitélet ellen is van orvosság. Méltóságodnál sem lesz késő a kúra. Javulást kívánok.
És nyájas mosolylyal elvitte szép prédáját…
… A főispán magán kívül volt. A grófnő egyik inasa lihegve jött egy levéllel, melyben Putnokyné tudatta vele, hogy leánya egy zsidó literátor karján készül a megye házában megjelenni. Eléjük sietett, – de későn. A fiatal párral a nagy lépcső alján találkozott. Vilma halványan, de nyugodtan állott meg apjával szemben e szavakkal: – Engedje édes atyám, Helley urat bemutatnom, Kerényi Árpád bátyám legjobb barátját.
A főispán meghökkenve nézett a fiatal emberre. – Árpád barátja? Hát nem jön el maga? A levele szerint ma estére vártam…
Helley mosolyogva felelt: – Nem jön. Már itt van.
– Magad vagy! Árpád! Hogy rád nem ismertem!
A főispán karjaiba zárta fiatal rokonát; Vilma fülig pirulva nyujtott neki kezet. Ugy érezte, hogy most kevésbbé bizalmas iránta, mint két perczczel előbb, mikor oly nagyon «idegen»-nek tudta.
*
Kerényi Árpád gróf azok között volt, kik a főrendi házban a vegyes házasság törvénye mellett szavaztak. A törvény megbukott. De ő és felesége még mindig reménylik, hogy a javaslat valamikor, sőt hogy nemsokára törvénynyé lesz. Mert szegény Kerényi comtesse, kiről azt mondják, hogy sorvadásban sínylik, csak azt akarja megérni, hogy Helley József tanárnak neje lehessen. Vajjon megéri-e?