I.
Jaj, Juczi, Juczi! Meg kell bolondulnom! – kiáltá Miska, hirtelen elbocsátva a piros-pozsgás szobaleányt, a ki félig ellenkezve, félig csalogatva engedte át magát a göndör hajú inas öleléseinek.
A csinos teremtés gúnyos szánalommal nézte, hogy futott föl-alá az izgatott, sápadt fiú a szobában. Miska délczeg gyerek volt, s pompásan illett neki az úri libéria. Szabályos, szelid vonásaival félig gyermeknek látszott; de szemeiben az a sajátságos tűz lobogott, a melyben a legnagyobb gyengeség szokott összeolvadni a legfőbb vakmerőséggel. A könnyelmű lány aligha értette e szemek kifejezését; különben nem mert volna oly macska-egér-játékot űzni a fiúval.
Miska ott állott az ablaknál és a jégvirágokat kapargatta, kinézett a novemberi vidékre. Juczi halkan odalopódzott mögéje és oldalba bökte.
– Ugyan ne bolondozzék kend, Miska! Értse meg az embert! Maga szeret engem – én is szeretem magát. Máskép csak nem hagynám magamat megcsókolni? Hanem maga hebehurgya fráter. Kitelnék kendtől, hogy elvenné az embert s azután krumplit kapálna. Én meg nem akarok krumplin élni. Nekem semmim, kendnek semmije: úgy illünk össze, mint a kutya a macskával. Hiszen szerethetjük egymást, Miska, de hogy feleséged legyek, azt verd ki a fejedből. No, no, meg ne egyen a szemével! Hát nem mulathat az ember a nélkül, hogy férj és feleség lenne?
Ezzel egy kicsit megczibálta a legény orrát és szemtelenül nevetett a képébe.
Miska a fogát csikorgatta.
– Átkozott, gonosz teremtés! Szeretőnek kellenék, úgy-e, hogy azt tehess, a mit akarsz, hogy bolondot űzhess belőlem és hűséggel ne tartozzál? De feleségül elmennél olyanhoz, a kit nem szeretsz, pl. az ispánhoz, úgy-e? Persze, az ispán, az derék ember, összelopott vagy húszezer forintot, azzal már úr az ember – talán inast is tarthat! Bizony, a szegény ember csak világ csúfja, kivált mikor becsületes is. Az ispánhoz hozzá mennél, ha csaló is, meg vén, meg görbe hátú – mert gazdag és mert teins asszonynyá tehet! De nem hagylak ám. Inkább agyonütöm őt, meg – más valakit.
A szép Juczi itt olyant nézett, hogy a fiunak nyelvén fagyott a beszéd. Szúró, kemény tekintettel, dagadó melle alatt összekulcsolt karokkal lépett közelébb a huszárhoz és gonosz hangon mondá:
– Hallgass ide, te Miska – ideje, hogy végezzünk. Megyek-e, nem-e Botos teins úrhoz, eddig magam sem tudom. De annyit mondhatok: ha akarni fogom, hát meg is teszem. Érted? – Az ő tekintetes czime, meg a húszezer forintja épen rám fér; tizennegyedik esztendőmtől fogva eleget ettem a más kenyerét, eleget nyeltem a más parancsolatját. Azért, ha meglesz, hát meglesz – s ha talán utamba akarnál vágni, hát átugrom rajtad, mint egy kis pocsolyán – ennyit sem fogok veled gondolni, ni! De azért azt, hogy nem vagyok hozzád jó szívvel, bolondúl mondod, fiam. Bizony elmennék hozzád, százszor szivesebben, mint az ispánhoz, csak –
– Csak húszezer forintom lenne, meg tekintetes úr volna a nevem, úgy-e? – vágott közbe Miska fogcsikorgatva.
– Úgy, úgy – mondá Juczi nevetve – persze, hogy húszezer forintos kérőnek még jobban kellenél. De tízezerrel is beérném, sőt ötezerrel is, ha elő tudnád keriteni. Ennyi pénzen lehet tisztességes telket kapni, a miből meg is lehetne élni holtig. Száz hold is elég nekem és a kedvedért parasztasszony is lennék; hanem a magam asszonya akarok lenni, nem szolgálni, hanem parancsolni, ha csak egy libaőrző gyereknek is. Hát látod, hogy szeretlek, te csacsi. Hát keress ötezer forintot! Nem sok. Nincs valami nénéd, komád, öreg apád? A gróf nem adhatná ajándékba?… Rázod a fejed! No hát, látod, édes Miskám, földhöz ragadt szegény lélek vagy, se rajtam, se magadon nem segithetsz. Szegény embernek pedig sokat el kell viselni ezen a rossz világon. Nekem sem öröm az ispánhoz menni, de eltűröm. Tűrd hát te is, mert muszáj. S még neked jobban eshetik, ha a vén ispánhoz megyek, mintha máshoz mennék. Szegény embernek abból kell jóllakni, a mi keveset ott hagynak a tálon a gazdagok. Majd gondoskodom én arról, hogy nagyon is kevés ne legyen!
Miska káromkodott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött – míg a csengetyű, mely urához szólította, véget nem vetett a jelenetnek.
Salkházy Béla gróf, a kastély ura, négy hónapos házas ember volt, a ki a telet újév utánig itt töltötte Salkházán. A nászút befejeztével, melyről a grófné nem akart lemondani, itt töltötték most igazi mézesheteiket, mindkettőjük igazi gyönyörűségére. A gróf boldog volt, hogy kissé viharos ifjuságából az egészséges magány révébe juthatott; a grófné – e halvány és kissé félénk szépség, édent látott abban, hogy ura oly egészen övé és a mellett oly jókedvű lehetett. E biztonsági érzeten titkos féreg is rágódott ugyan: a ki nem mondott féltés. De ez érzés a múltra vonatkozván, csak bizonyos nyugtalan kiváncsiságban mutatkozott, melyen a gróf jóízűeket mosolygott. E perczben is nagy szégyenkezésére egy kis indiscretión érte az asszonyt. Miska, a mint a csengetyű szavára belépett, még hallotta, hogy veté a grófné ura szemére, hogy minden készpénzét a tárczájában hordja.
– Hatezer forintot hordozni magával – vadászaton – édesem, annak igazán nincs értelme!
– Ebben igaza van, kedves, – mondá a gróf nyájasan, – de abban már nincs igaza, hogy tárczámat vizsgálgatja. Szerelmes leveleimet nem ott tartogatom.
– Csak nevessen, maga rossz, – mondá a grófné fülig pirulva: – de még sem okos dolog, annyi pénzzel járni. Nemcsak, hogy elveszhet, de mikor így magányosan cserkészel, a pénzért még valaki meg is támadhat. Kérlek, tedd az iróasztalba.
– Meglesz, – felelé Béla további vita nélkül, hogy a megszégyenült asszonykának megkönnyítse a visszavonulást. – De most hadd öltözzem a vadászatra. A reggel szép, a hó jó kemény, egy pár nyulat hadd lőjjek ebédre. Ma Miska is kap fegyvert. Az erdésznek a foga fáj – s ideje, hogy Miska is beletanuljon a vadászatba. Ha húsz évet kiszolgált, ő lehet itt erdész.
Miska katonásan szalutált, s a grófné nevetve jegyzé meg: – Húsz esztendő! No, ennyi idő alatt ugyancsak beletanúlhat!
Ezzel a szép asszony megcsókolta az urát és visszavonúlt.
Miska kezére járt gazdájának az átöltözésben, behozta a puskákat és a töltényeket s maga is öltözni ment. Midőn pár percz múlva visszajött, a grófot az ajtóban találta, a mint épen kabátja belső zsebébe dugta a tárczát. Miska elhalványodott.
– Méltósága elfeledte… – mondá kissé rekedten.
– Mit?
– A pénzt az asztalfiába tenni – a mint a méltóságos grófné kivánta.
– Eh mit – majd mikor hazajövünk.
Ezzel fütyörészve lement a lépcsőn és a szánkára szállott, melyen kihajtott a hótakarta pusztára.
A grófné meghallotta e rövid szóváltást. Boudoirja ajtaja mögött állott, hogy még egy búcsúcsókot kapjon a gróftól, de az inas jelenléte visszariasztotta. Egy kicsit bántotta, hogy Béla nem vette komolyabban, a mit neki igért; de volt valami, a mi még jobban nyugtalanította. Féltékeny kis fejében megmozdult a tépelődés, hogy tán van oka férjének a pénzétől meg nem válni. Semmi határozott vagy csak kifejezhető gyanúja nem volt, mégis aggódott s e mellett igen bosszankodott önmagán, hogy tudott aggódni. A könyvtárba vonúlt, hogy olvasással kiverje fejéből a rossz gondolatokat. De a könyvekre nem állt a feje – a még olvasatlan tegnapi hirlapok után nyúlt. Az egyik boulevard-ujság művészeti rovatában egy kis pletykahir ragadta meg figyelmét, mely így szólt:
«Kunoss Aranka, kedvelt operette-énekesünk, ki tudvalevőleg már pár hete távol maradt a szinpadtól, mint halljuk, végleg elhatározta, hogy az évad hátralevő részét távol a fővárostól, csöndes visszavonultságban fogja tölteni. A föltevés, hogy baja tisztán lelki rázkódások okozta idegességre szorítkozik, alaptalannak bizonyúlt; úgy tudjuk, hogy szerves alterátió is járúlt hozzá, melyet csak több havi gyógyítással lehet eltüntetni. Szerencsére a művésznő azon kedvező helyzetben van, hogy teljes mértékben élvezheti azt a magányos pihenést, melyet egészsége állapota megkövetel. Mint biztos forrásból értesülünk, megvette a *** megyei Bükkösi uradalmat s már hetek óta ott tanyáz a szép kastélyban, melynek utolsó gazdája – báró Bükkösi Loránt – csak nem rég mint szolgabiró talált menedéket a megyei adminisztráczióban. Így tünedeztek el a régi nemzetségek, újak lépvén helyükbe. Ez esetben legalább van okunk azzal vigasztalódni, hogy hazánkban kezd gazdagon jövedelmezni a művészet. Kóhn Aurélia kisasszony alig álmodta meg gyermekkorában, hogy egy bárói kastélyba fogja magát beletrillázni. Igaz, hogy egy bárói uradalom csak gyönge kárpótlás egy grófi koronáért.»
Salkházy grófnéra a közlemény oly izgató benyomást tett, mintha egyenesen ellene lett volna irva. Feje után kapott, felugrott himbáló székéből és lázasan járt föl s alá a könyvtárban. Bükkös csak félórányira volt Salkházától; Kúnoss-Kohn Auréliáról pedig a grófné hirből tudta, hogy az Béla grófnak házassága előtti utolsó szerelme volt.
A féltékenység termékeny költő. A grófné félóra alatt készen volt azon házasságtörési dráma egész tervével, melyben az ő boldogságának tönkrejutása képezte a katasztrófát. Tiszta volt előtte minden. Ezért ment hát Béla mindennap a vadászatra; ezért vitt magával ekkora összegeket, mert hisz a Kúnoss-féle hölgyekhez inkább lehet nyakravaló, mint ezresbankó nélkül benyitni. Csak női méltóságának érzete tartóztatá a féltékeny nőt, hogy nyomban utána nem hajtatott férjének. Keserű három órát töltött a szegény grófné, a sárga szemű szörny, a féltési daemon társaságában, míg végre a szánka távoli csöngetyűi a vadászok hazaérkezését jelenték.
Mikor Béla gróf a kastélyba lépett, a grófné halálra ijedt dúlt tekintetétől. A gróf sápadt volt, ajka véresre harapva, szeme tétovázott. Miska, a ki háta mögött állott, szintén halovány volt, de szeme még sötétebben nézett, mint a grófé. Feszes állásban várta gazdája parancsát, hogy segítsen-e az átöltözködésnél? A gróf, mintha félne szeme közé nézni, csak félvállról mondta: – Mehetsz. Majd hivatlak, mikor kellesz.
Miska indult, de az ajtóból, mielőtt a kilincset becsapta, még egyszer visszafordúlt. A gróf összerezzent, mikor inasa sápadt arczát feléje fordította. Egy darabig lihegve nézte a bezárult ajtót, mintha elfelejtette volna, hogy neje is itt van.
– Az istenért, történt valami? – kérdé az asszony reszketve.
A gróf borzongott. – Semmi! – mondá fojtott hangon. – Csak – csak – gyáva vagyok.
Ezzel szobájába ment és magára zárta az ajtót.