Carmela by Lajos Dóczi - HTML preview

IV.

A vadászaton ez történt.

– Veszedelmes kompánia vagy te, Miska, – mondá a gróf, mikor huszárja már a harmadik nyulat elhibázta.

Miska mereven nézett, mintha álmában lövött volna s most sem bírna fölébredni.

– Csak bámulj, – folytatá a gróf – hajszál híja, hogy engem nem lőttél meg vagy épenséggel a Rench-et. De már inkább engem találj el, mint őt, mert jobb gazdát még kaphatsz, de Rench-nél jobb vadászkutyát aligha. Aztán, ha engem találsz meglőni, még rám foghatnád, hogy az én puskám sült el – de Rench-re ezt rá nem foghatod. Nesze, fogd a puskámat, hadd csavarjak egy czigarettet.

Miska átvette urától a töltött fegyvert. A kakas fel volt húzva, a töltény tűje kilátszott alóla s Miskának önkéntelenűl eszébe ötlött, hogy mily könnyen csapódhatott volna le a sárkány, mikor a cső a gróf álla alatt volt s hogy akkor egyszerre vége lett volna a grófnak…

Salkházy gróf elkészült a czigarettel és a széltől elfordúlva rágyujtani készült. Rench keserves vonítására visszafordult, még mielőtt égett volna szivarkája.

– Megbolondultál, Miska? – kiáltá.

Ott állott négy lépésnyire tőle a huszár, a Lefaucheux-fegyver dupla csövét a gróf homlokának tartva.

– Ne mozdúljon, méltóságos uram! – Egy lépést se! Imádkozzék – mert én most kénytelen vagyok méltóságát agyonlőni.

Oly hangon s oly tekintettel volt ez mondva, hogy a grófban kétség nem támadhatott. Őrült vagy nem, ez az ember lőni fog – sőt lőnie kellett, miután urával így beszélt.

Egy rövid pillanat, mely alatt az idő megállani  látszott; egy percznyi örökkévalóság, azon gondolatok sűrű mennyiségét tekintve, melyek a gróf agyán ezalatt keresztül czikkáztak. Vége mégis az volt, hogy csodálatos nyugalommal megszólalt a gróf:

– Hát jól van. Én megállok itt, te meg ott. Agyon akarsz lőni. Miért?

– Ne kérdezze méltósága. Nem szólhatok, lőnöm kell. Imádkozzék. Mondja meg utolsó kivánságát. De meg kell halnia ezen a helyen.

A gróf mégis csak őrültnek gondolta a ficzkót. Elhatározta, hogy rááll rögeszméjére.

– Hát utolsó kivánságom az, hogy mondd meg, mért lősz meg. Megfogadtad Isten előtt?

– Az ördögnek fogadtam s azért muszáj megtennem. Méltóságának van pénze, nekem nincsen. Ha enyém lesz az a pénz, a mi méltóságánál van, akkor életben maradhatok. A gróf úr pénze nélkül el kell vesznem. Azért kénytelen vagyok rálőni.

A gróf könnyebben lélekzett.

– Sajnállak, Miska, – mondá. – Ez a hatezer forint kevés arra, hogy megélj, de arra elég, hogy akasztófára juss. Hatezer forintért akasztófa nem jó üzlet. De megesik a szívem ostobaságodon. Bocsásd le a fegyvert. Itt a hatezer forint.

Ezzel oda dobta eléje a tárczát.

A puska csöve nem mozdult.

– Gazembernek mondhat, uram, de ne nézzen őrültnek vagy szamárnak. A pénzt elvehetem, mihelyt méltósága halva lesz. A grófné azt hiszi, hogy gróf úr az asztalfiába tette. Ott pedig annyi van, hogy senki sem bizonyíthatja a híját. De ha a gróf  úr életben marad, azt, a mi most történt, világéletében meg nem bocsáthatja nekem. Azért meg kell, hogy öljem. Megkövetem – muszáj.

Miska ezt azzal az udvarias tisztességgel mondta, melyet a magyar gyilkos még az akasztófa alatt is tanusítani szokott. A gróf most világosan fölismerte az inasában fölébredt szegény legényt. Hideget és forrót érzett egyszeriben és már-már el volt szánva, hogy a fegyvernek ugora, egy utolsó kisérlettel mindent koczkáztasson: életet vagy halált. De érezte, hogy a valószínű eredmény a halál, dicstelen, buta halál. Azért még egyet akart próbálni.

– Hátha megesküszöm, hogy büntetlen maradsz?

– Megesküdni – gyilkosnak? A magamféle zsiványnak? Az nem kötné a gróf urat.

– Miska, – mondá a gróf reszkető hangon – mert a jelenet már a legvégső próbára tette idegeit, – Miska hallgass ide. Sajnállak. Becsületes fiúnak tartottalak. Nem néztem volna ki belőled ezt a mai dolgot. Valami kényszerít, hogy gazember légy. De elég, hogy zsivány légy, nem kéne mindjárt gyilkosságon kezdeni, mikor semmi szükséged rája. No hát, ezt a pénzt odaajándékozom. Egyszersmind pedig szavamat adom, mint gavallér és mágnás, hogy ezt senkinek el nem beszélem, hogy senkinek el nem árullak. Olyant sem fogok szólni vagy cselekedni, a mi gyanút kelthetne ellened. Még el sem foglak csapni. Csak tanácsképen mondom, hogy kövess el maholnap valami szemtelenséget, hogy feltűnés nélkül felmondhassak. Aztán mehetsz, a merre tetszik; az akasztófát úgy sem kerülöd ki.

Miska gondolkozott, a puska csöve egy-két hüvelykkel alább irányult.

– Lehet, – mormogá félig magában. – Hanem azért Juczi még sem lesz az ispáné… Hát szavát adja mint mágnás?

– Becsületszavamat.

Miska fölszedte a tárczát és a bankót kivéve, visszaadta a grófnak, a töltött puskával együtt.

– Életem a méltósága kezében.

– És becsületem a tiedben, – viszonzá a gróf kimerülten. A nyomorult halált elkerülte, de melle nem szabadult a nyomástól. Mintha folyvást egy nagy veszedelem közellétét érezte volna. Csakhogy ez a veszély nem kivülről, hanem belülről fenyegetőzött. Elégedetlen volt magával: ez volt a puskacső, mely lelkére czélzott.

Ily állapotban tért vissza salkházai kastélyába.

V.

Nyomasztó volt ezentúl a kastélyban az élet. Mintha nem is volna ott levegő, oly nehezen lélekzett mindenki.

A gróf félve várta, hogy neje az ő feltűnő viselete okait tudakolja; a szegény hölgy nem bírta magát rávenni. Első teendője az volt, hogy szerencsétlen ösztönének engedve, titkon a gróf tárczáját motozza. A pénz nem volt benne; világos, hogy miért nem. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy ez összeg árán békült ki ura a bükkösi telhetetlen delnővel. A gróf ismét saját zárkózott hangulatának  tulajdonította egy ideig neje hallgatását s nem tudván, hogy kérdéseivel szemben mi mondó lehetne, pár napig belenyugodott e kölcsönös némaságba. De mikor egyik éjjel a szegény nőnek halk sirását hallotta, nem birt többé magával. Kutatni kezdé, hogy mi baja. Kérdésére kérdés jött válaszúl, melyre megfagyott a gróf vére.

– Hová tetted azt a pénzt? Ne hazudj! Az iróasztalba nem tetted.

Salkházy gróf lovagias ember volt. Szavára többet adott, mint földi és mennyei üdvére. Inkább agyonlövette volna magát – oh, mért is nem tette? – semhogy a zsiványnak adott igéretét megszegve, őt átadja a törvénynek. De ez esetben érzé, hogy oly háló fonódik köréje, mely nemcsak az ő, hanem a felesége boldogságát is megfojtani készül. A grófné megmutatta neki azt az ujságközleményt; elmondotta, hogy semmi kétsége az iránt, hogy férje őt négy havi házasélet után régi kedvesével megcsalta. Sőt meg volt a grófné győződve, hogy mindez már házasságuk előtt eleve ki volt csinálva, hogy a gróf neki hamisan esküdött hűséget az oltár előtt. E rajongó nőnek szerelme, bizalma becsülése: minden, a mire Béla gróf élete boldogságát alapítá, koczkán forgott. De ez még nem ingatta volna meg föltett szándokában. Megesküdött neki, hogy csalódik: a nő hallgatott és sírt. Így tartott ez napokon és éjjeken át, míg a gróf kénytelen volt neje egészségét, eszét, életét félteni. Egyszer hajnalra kelve, a grófné nem felelt «jó reggelt»-jére: ájultságban találta, mely egy  órahosszat tartott. Az orvos nem tudott a fiatal szervezetben semmi bajt és zavart fölfedezni. Úgy vélekedett, hogy valami bánat vagy félelem uralkodik a grófnén. Ha ennek oka ki nem tudódik és el nem háríttatik, úgy mond, a baj tovább dúlhat és fejlődhetik, úgy, hogy orvosi tudomány sem ellenőrizni, sem megszüntetni nem lesz képes. Salkházy gróf meg volt rendülve és felmerült előtte a kérdés, hogy mi lesz az ő neve, ha megengedi halni feleségét, mikor egy szavával megmenthetné az életét. Ez az egy szó, igaz, becsületszavának megszegése lenne; de csak elméletben. Mert módjában lesz nejétől biztosítékot szerezni az iránt, hogy Miskának bántódása ne lehessen; ha pedig Miska büntetlen marad, akkor a gróf becsületén nincsen csorba. Így jutott a gróf odáig, hogy compromissumot kötött szigorú becsületkodexével; elhatározta többet adni lelkiismerete szavára, mint becsületszavára. Egy éjjel ölébe vette sápadt nejét és megeskette, hogy a mit most mondani fog, azt senkinek, de senkinek el nem árulja ezen a világon. Az asszony megesküdött és a gróf megszólalt…

VI.

A gróf hangja és arczkifejezése olyan volt, hogy a legkínzóbb féltésnek és gyanakodásnak sem maradhatott kétsége, hogy minden szava igaz. A grófné reszketve csüngött ajkain. Csókjai és könyűi ezerszeres bocsánatot könyörögtek az igaztalan vádakért. Még a rablott pénzt sem sajnálta a hűtelen  cselédtől – sőt szivesen megduplázta volna örömében, hogy férje hű voltáról meggyőződött. De új boldogsága mögött új gyötrelem ólálkodott. Most már nem hűségét, hanem életét féltette urának.

Kinos figyelemmel és borzalommal kezdé szemét az inasra függeszteni. Miska sápadtan, de látható izgalom nélkül végezte rendes teendőit. Nyilván bizott a gróf szavában – különben már talált volna ürügyet, hogy tovább álljon. De hát fog-e bízni továbbra is? Hihette-e az orgyilkos, hogy vele szemben örökké szavatartó marad az áldozat? S ha kétkedni talál, mi más menekvése marad, mint megölni az egyetlent, a ki – hite szerint – be volt avatva: a grófot?

A grófnét éjjel-nappal emésztette e gondolat. Egy ideig reménykedett, hogy a gazember ott fogja hagyni a kastélyt; hogy vagy megszökik vagy okot szolgáltat az elbocsátásra. Hiába várta. Miska nyilván okosabbnak tartotta a maradást. Azt természetesen a grófné nem sejthette, hogy a fiúnak volt oka Juczi mellől nem tágítani.

A grófné nem bírta elviselni e rettentő helyzetet. Nem mert egy perczre sem elmaradni férje mellől, nem merte őt magára hagyni az inassal. E mellett megszállta az újabb félelem, hogy őrködése fel talál ötleni a huszárnak s néha már-már észre vélte venni a gaz szemében a felvillanó gyanút. Ez a gondolat őrülésig izgatta aggodalmait. Ha ez az ember félni kezd, akkor az ő ura élete egy selyemszálon függ.

A grófné így végzetesen eljutott azon elhatározásra, melyre az ő helyzetében minden szerető asszonynak el kellett jutnia. A kötelességek versengésében a nő csak a legközelebb eső kötelességre tud gondolni. A grófné szemében a letett eskű semmiség volt, mikor megszegésével megmenthette ura életét. Béla inkább meghalna, semhogy becsületszavát megszegné; ő meg inkább megszegi eskűjét, semhogy férje oltalmazatlan és boszúlatlan maradjon.

Egy napon a grófné titkon behajtott a megye székvárosába. Midőn este visszaérkezett, egy másik kocsin, az ispánlak kapuja felől, báró Bükkösi szolgabiró jött néhány pandurral. A pandurok körűlállották Miska szobáját. A grófné csengetett s a huszár, a mint kijött, a pandurok kezei közt találta magát. Tajtékzó szájáról ömlött a káromlás. – Akaszszatok föl! – kiáltá, – de még az akasztófáról is azt fogom kiabálni: Én csak gyilkos vagyok, de Salkházy gróf gazember!

A zajra a gróf kirohant szobájából s mint egy tetten ért bűnös, reszketve nézte a jelenetet.

– Ne bántsa senki ezt a fiút! – kiáltá a szolgabiró felé. – Mivel vádoljátok? Jót állok róla, hogy nem bűnös.

– Csöndesedjél, Béla, – felelé Bükkösi báró, – itt nem használ az elnézés. Hatezer forintodat ellopta: itt volt a pénz az ágya szalmájában.

Vitték Miskát az egész cselédség láttára és réműletére. Még az udvarról is felhallatszott kiabálása: – Gazember! Salkházy gazember!

A gróf szomorúan nézte reszkető nejét. Ott térdelt előtte a szegény asszony, könyörögve: – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Életedet féltettem!

– Hű feleségem vagy, – mondá a gróf, – de félek, hogy szerencsétlenné tettél.

VII.

A grófné kegyes hazugsággal élt a törvényszéknél, midőn Miskát csak lopással vádolta. Ez is csak úgy sűlt el, mint minden hazugság szokott. Ha a grófné azt vélte, hogy ily módon nem szegi meg eskűjét s nem árúlja el azt, a mit férje neki megmondott, e véleményben a legközelebbről érdekelt személy, az elfogott inas, nem osztozott. Elkeseredett dühében Miska tagadta a lopást s bevallotta a rablást. Senki sem kényesebb birája a mások becsületességének, mint a ki maga hiába próbált megbírkózni a gonosz kísértéssel; nem tudván fölemelkedni, szeretne mindenkit magához rántani. Miska meg volt győződve, hogy a gróf még hűtlenebbűl járt el ő iránta, mint ő gazdájával szemben. Vallomásával leálczázni vélte a büszke mágnást s ösztönszerűleg érzé, hogy ez jobban fáj Salkházynak, mint neki a rablás vádja és az ezzel járó büntetés. Elmondá tehát egész részletesen a vadászat alatt történteket s a gróf pirúlva, majdnem kétségbeesve állott a vizsgálóbiró előtt, ki vele a meglepő vallomást tudatta.

Nem a világ ítélete nyugtalanította a grófot. Tudta, hogy nincs oly törvényszék, a mely őt elítélné,  s hogy az emberi érzések is mind ő mellette lesznek, nem pedig azon hitszegő cseléd részén, ki a rábizott fegyverrel támadt védtelen gazdájára. Az eskű sem kötelező, melyet ily rendkívűli kényszer sajtol ki az emberből. Elvégre is nem ő adta föl a bűnöst; azt pedig, hogy neje, férje életét féltve, a gazember letartóztatásáról gondoskodott, jó érzésű ember nem róhatta föl bűnűl. Hát még ha tudták volna, milyen ellenállhatatlan kényszer alatt jött létre a feleségének tett vallomás és mily ünnepélyes esküvel kötötte ki a grófné hallgatását! A gróf meg volt győződve, hogy Isten és emberek előtt igazolni képes mindent, a mit tett és nem tett. De azt is érezte, hogy sem Isten, sem ember nem bírja lelkéről levenni azt a súlyt, mely lelkét mindaddig nyomta, míg az életeért igért ár, az inas büntetlensége, lefizetve nem leszen. Egy becsületszó megszegve: mindig ez lebegett Salkházy gróf szeme előtt s ez az ő szemében annyi volt, mintha a föld kifordúlna sarkaiból. Szeretett volna a megyeházában ülő Miskával cserélni; annak a szerepét jobban szerette, mint a magáét. Az ő érzése a vizsgálóbiróval szemben úgy sem volt más, mint hogy vádlottképen áll a törvény előtt. Tagadásra fogta a dolgot. Ő Miskának a 6000 forintot ajándékba adta. A biró azt felelte, hogy a gróf elnézése még árt a fogolynak: ha még azt mondaná, a mit a grófné, hogy t. i. lopás történt, akkor lehető volna, a rabot enyhébb paragrafus szerint ítélni el, mint melyet ő maga akar alkalmaztatni. De mikor a vádlott rablást vall, a tanú meg ajándékot állít, akkor bajosan  talál hitelt a tanú, és a vádlott sorsa rosszabbra fordúl. De a gróf nem engedett és így a biró kénytelen volt a bűnöst vele szembesíteni. A jelenet igen nyomasztó volt. Miska csökönyösen ragaszkodott vallomásához. Jól esett neki hősködni és egyúttal a grófot gyötörni: – Csak mondja ki méltósága is az igazat – engem bizony ne kíméljen. Ha talán azért vall mellettem, mert fél, hogy majd boszút állok, mikor kiszabadúlok, – akkor nem bánom, zárjanak be holtiglan. Elég nagy úr a gróf, ezt is elérheti. De azért az igazság csak igazság – akár szegény ember, akár nagy úr szájából jőjjön. Különben is becsületszavamra fogadom, hogy sohase fogom bántani. Én pedig állok a szavamnak, ámbátor csak szegény legény vagyok, nem mágnás.

Béla gróf fogcsikorgatva hallgatá e kihívó szavakat. Nem akart – vagy nem tudott – felelni, csak néhány franczia szóval arra kérte a birót, hogy vezettesse ki a rabot. Aztán igyekezett a birót meggyőzni, hogy a fiú meg van háborodva vagy valami ismeretlen okból szándékosan akarja magát tönkretenni. Ő ki fogja tudni a dolog mibenlétét, csak egymaga szólhasson a vádlottal. Engedélyt kért, hogy a börtönben beszélhessen vele; e nélkül, úgy mond, úgy sem jöhet világosság a dologba, mert a fogoly önvádja és a tanú fölmentő vallomása olyan ellentétben állanak egymással, hogy a törvényszék nem lesz képes megokolható ítéletet mondani.

A biró azt felelte, hogy ez iránt az ügyész nélkül  nem intézkedhetik; majd pár nap múlva tudatja a gróffal elhatározását.

Salkházy gróf hazamenet folyton azon tünődött, hogy mi lehetett az, a mi Miskát egyszerre pénzszomjas zsiványnyá, utóbb pedig ily megátalkodott vértanúvá tette, a ki el nem áll az «igazságtól», ha nyakába talál is kerülni? Természetesen azon föltevéshez jutott, hogy asszonyforma játszik a dologban. Tudtával Miskának nem volt szeretője; a grófné sem tudott ellenkezőt. De tán Juczinál kéne tudakozódni. A szép cziczus irúlt-pirúlt, közben el is halványodott, midőn az uraság Miska szívbeli dolgai iránt vallatni kezdte. Hogy ő bizony ennyit se gondolt a gyerekkel! Hogy ő annyit tud róla, mint a jövő évi termésről. Hogy’ gondolhatják méltóságáék, hogy ő neki köze legyen egy ilyen gazemberhez.

A gróf e választ nagyon izgatottnak találta. – Hátha szerelmes volt beléd? – kérdé fürkésző hangon, – azt csak észrevetted volna?

Juczi egy darabig mereven állott, aztán kaczagott egyet.

– Én belém? Az efféle? No, csak az kellene. S egy szó mint száz, ha már rákerítette méltóságuk a beszédet, hát kérném szépen, lássanak másik komorna után, mert én jegyben járok tekintetes Botos ispán úrral s már már kitűztük az esküvőt.

Ez ellen nem lehetett kifogást tenni. A grófné meg volt lepve, hogy a szép fiatal teremtés ily öreges vőlegényt választott, de nem szólott. A  grófnak azonban a komorna viselete szeget ütött a fejébe s elhatározta, hogy Miskával mindenekelőtt Jucziról fog szólani.

Pár nappal rá megjött az értesítés, hogy az államügyész megengedi a Miskával való találkozást.

VIII.

Miska ránczba szedett homlokkal hallgatta volt a gróf szavait, ki arról biztosította, hogy ő nem volt árulója s hogy akarata ellenére történt az elfogatás. A gróf e daczos magatartással szemben, bár kínnal, de megtartotta nyugodt, majdnem kérlelő hangját. Szava által annyira kötve látta magát a haramia iránt, hogy kétségeivel szemben megalázta magát legbensőbb titkainak elmondásáig: elmondta Miskának, hogy mily aggasztó állapotban látta nejét s hogy kénytelen volt őt a titokba beavatni, hogy megmentse a megőrüléstől vagy a haláltól. Mind ennek kevés látható hatása volt a megátalkodott lelkű legényre, a ki hallgatva, gúnyosan fintyorított szájjal ült ott ágya szélén. – Lásd, – mondá a gróf végűl, – az oly hibát mindig meg kell bocsátani, a melyre az asszonynép viszi rá az embert. Én is azért bocsátom meg könnyebben, hogy gazdádra ráfogtad a fegyvert, mert szentül hiszem, hogy asszony izgatta cselekvésedet s hogy nem igen tehetsz róla. Igaz, tudod-e, hogy lakodalom lesz nemsokára Salkházán? A kis Juczit elveszi a Botos ispán. Ha megfogadod a szavamat s azt mondod a birónak, hogy a 6000 forintot  ajándékba kaptad tőlem, akkor ott tánczolhatsz még a lakodalmon.

Miska üvöltött dühében. Hogy hozzámegy a vén gazemberhez – az a lelketlen, nyomorúlt teremtés, a kinek kedveért ő haramiává lett! Oly sietve, oly mohón, mintha csak arra várt volna, hogy ő börtönbe kerüljön! S ezzel odaborúlt gazdája elé, átkarolta térdeit és zokogva kért bocsánatot.

A grófot e könyek meg nem hatották; undorral bontakozott ki a kétségbeesett ember karjai közűl s csak azt tanácsolta neki, vonja vissza vallomását s igyekezzék innen kiszabadúlni – aztán menjen világgá. Az ajtóban aztán megfordúlt és még ezeket mondta: – Rajtad áll, hogy innen szabadúlj és hord máshová irhádat. Én megtettem mindent, hogy megegyengessem az utadat. De mivel abban a hitben voltál, hogy félek tőled, hát megmondom még azt az egyet, hogy szemem elé ne kerülj ebben az életben, mert szó nélkül lelőlek, mint a kutyát.

Ezzel kiment a gróf és Miska az ágyra dőlve, átengedte magát tehetetlen kétségbeesésének. Csak mikor kisírta dühét, akkor vette észre, hogy ágyán tárcza maradt; hatezer forint volt benne, egy része kisebb bankókra fölváltva.

Virradóra Miska el volt határozva, hogy vallomását visszavonja és szabadúlni igyekszik. A biró elé kivánkozott s ott elmondotta, hogy szerelmes volt, s kedvese hűtlensége vitte rá, hogy magát bűnnel vádolja. A pénzt urától ajándékba kapta; az összeg feltűnő nagyságát ura nagylelkűségével  igyekezett magyarázni, valamint azzal, hogy a grófnak házasság előtti kalandjaiba be volt avatva.

De a biró és különösen az államügyész kötve hitt az új vallomásnak és új tanúkat idézett; köztük volt Juczi is. E lánynak rossz lelkiösmerete volt a dologban, s így természetesen azt hitte, hogy még erősebb gyanú alatt áll, mint mely a valóságnak megfelel; Miskától is félt, hogy ha hirtelenében ki talál szabadúlni, még akadályt gördíthetne esküvője elé. Megtett tehát minden lehetőt, hogy az inast bemártsa; erőszakos, álnok természetűnek mondta, olyan embernek, ki már őt is halállal fenyegette s kitől minden gonoszság kitelik. Az ő vallomása döntő lett s Miskát az első fokú biróság elítélte.

Két nappal rá megvolt a komorna menyegzője Botos ispánnal. Hét megyére szóló ünnepség volt az és heted napig is arról beszéltek volna, ha nem jő közbe egy még nevezetesebb esemény: a Miska elillanása a megyei fogházból. Reggelre kelve üresen lelték börtönét; az ablak nyitva volt, a vasrács keresztül reszelve, a falról egy kötélhágcsó lógott alá. A porkolábsegédnél két újdonatúj ötvenes bankót találtak. Világos volt, hogy meg volt vesztegetve; de hogy honnan vette Miska a pénzt, azt senki sem tudta kitalálni.

A gróf hallgatott. Örült a gazember szabadulásának, de nem volt ment minden nyugtalanságtól. Folyvást azon gondolkozott, hogy hová fordulhatott a legény és hogy mit fog csinálni? A mily szilaj lelkű ember, az ég tudja, hogy még  mily gaztettekre vetemedik s most a gróf ezekért is felelősnek érezte magát. Egy este Juczit magához hivatta és intette, hogy vigyázzon, – ne menjen ki egymaga az erdő felé, mert Miska kiszabadúlt és ki tudja, hogy nem áll-e boszút terhelő vallomásáért. Az ispánné csak nevetett s azt felelte, hogy ő bizony nem fél Miskától; először is tiszta az ő lelkiismerete s aztán – tud ő Miskával bánni! A gróf boszankodott a menyecske könnyelműségén és jobbnak látta az ispán úrhoz intézni figyelmeztetését. Botos úr illendően megköszönte a jó tanácsot, mondván, hogy ő békés természetű, már hajlott korú ember, a ki senkit sem bánt s kinek nem is igen lehet bántódása. E mellett egy fényes kis revolvert húzott ki kabátja zsebéből. – Nem a Miska miatt vettem, méltóságos uram, hanem csak úgy. Öreg embernek, ha fiatal felesége van, mindig jó az ilyent magával hordani. – A gróf mosolygott az őszfejű fenelegényen és kissé nyugodtabban tért szobáiba.

Hajnal felé az ispán kertje felől két lövés dördűlt el. A kik odasiettek, Juczit és Miskát főbe lőve találták a porta alatt. A Juczi kendőjébe csavarva ott lelték az ispán minden készpénzét. Világos volt, hogy szökni készült a kiszabadúlt zsiványnyal; de Miska részéről a szöktetési terv csak ürügy lehetett s amint az ispánnét a ház határáig vitte, agyonlőtte őt is, magát is. Ezt bizonyította a közhit szerint az az újdonatúj revolver, mely Miska jobb keze felől találtatott.

Ez volt az általános fölfogás, melyhez a törvényszék  is csatlakozott. A gróf nem merte jobban megnézni azt a revolvert, mely előtte igen ismerősnek tetszett. Botos ispán két héttel rá fölmentését kérte és meg is kapta.

Így beszélték el nekem a kis történetet. A ki ért az efféléhez, novellát is csinálhatna belőle.