Carmela by Lajos Dóczi - HTML preview

 

CARMELA

Első kiadása megjelent 1890-ben.

 

I.
 (Villa Montelione.)

Sicilia keblén mint egy drágakő ragyog a gyönyörű Palermo. Az utas a kék tengeröbölben, mely e szép várost mossa, megtalál mindent, a mit szíve kíván – és még valamit a minden fölé.

A «minden» ennyiből áll: Kies, verőfényes éghajlat, hatalmas, de mégis bájos vidék, elegáns és kényelmes nagyvárosi élet, mely a hamisíttatlan nemzeti jelleget a nemes vendéglátással egyesíti. A Hôtel des Palmes fogadósa itt úgy fogad bennünket – oly kedvességgel és méltósággal – mintha nem fogadós, hanem szíves házigazdánk volna. A számos főnemesi családok ősi palotái viszont a legkisebb ajánlatra oly könnyen nyílnak meg a művelt idegen előtt, mint másutt a fogadók.

A «valami» még ezeknél is becsesebb: Palermonak lehető kevés a látnivalója. Mikor Olaszországot és Siciliát átbarangolván, a napszámos lelkiismeretességével letaroltuk mind azon élvezeteket, melyeket a művészet és történelem emlékeiben az őskor ránk hagyott, Palermóban mintegy puha párnán leli magát az eltompult utazó. Egy múzeum s egynéhány templom képezi Baedeker egész programmját,  mely alig egy-két napot vesz igénybe. A mi ezután következik, ép oly könnyű, mint kellemes «munka». A hátralevő napok és hetek azon nagyszámú nyaralók, kastélyok és campagnák látogatásával telnek el, melyek a helybeli Principe, Duca, Marchese és Conte-családok (a herczegek és őrgrófok itt sűrűn tenyésznek) birtokát képezik és az idegenek előtt vagy nyitva állanak, vagy igen könnyen megnyílnak. Az utas itt sétaközben kellemesen foglalkoztatja érzékét a szép iránt vagy kíváncsiságát s hamar otthonosnak érzi magát a buja, de jól ápolt növényzet közt, illatos virányokon, melyek majd a hegyoldal árnyasabb teknőibe simulnak, majd kikönyökölnek a tenger szellős, napos végtelenségébe. A kastély belsejét, termeit, szobrait és festményeit hamarosan megbámulva, szivesen visszasiet a parkba, virágzó narancs- és czitromfák, pálmák és cziprusfák alatt elmerengeni, a mi valóságos gyógyító fürdő testnek és léleknek.

E nyaralók egyik legszebbike a Montelione herczegé, a Monte Pellegrino lejtőjén. Nyájasan dől e magasló hegy sziklás ölébe, mely Palermó látképén úgy uralkodik, mint Budapestén a Gellérthegy. A palota csarnokából a legtágabb kilátás nyílik egyrészt a tengerre, másfelől a széles virányra, mely közt a város terjeszkedik, s melyet a hegység félköre komolyan koszorúz. E nyaralóban játszódik le kis történetünk első fejezete, melyről előre megvallom, hogy semmi sem fog benne történni. Csak négy személy találkozik – illetőleg: nem találkozik – benne, kiket a véletlen, e kifogyhatatlan  mesemondó, egy kettős regény bonyodalmaiba sodort.

A tengerpart.

A kert rácsozata előtt nyitott bérkocsi áll. Egy feltünően szép pár készül abból kiszállni. A férfiú vagy harmincz éves; tekintete azok közül való, melyek gyöngédség és mosolygás közt is megtartják komolyságukat. A nő vagy tizennyolcz éves, szűziesen duzzadó barna szépség, kit azonban szőkének hinne az ember, ha nagy, tengerkék szemeit kinyitja. Mindketten a rácskapú felé tartanak, hol a kapus elutasító mozdulattal mutatkozik. A rács mögül tudatja velök, hogy a nyaralót ma nem lehet megtekinteni. A herczeg és a herczegné ma reggel hazaérkeztek Rómából; a herczeg ágyban fekvő beteg. Az idegenek visszaszállnak hintajukba, midőn fényes úri fogat hajtat föl, melynek láttára a kapus sietve kitárja a rácsszárnyakat. E fogatban sugár hölgy ül, parancsoló komolysággal fiatal szép arczán; elmenet érdeklődő tekintetet vet a szép ifjú párra s meghallja, a mint a kékszemű kis hölgy mondja: «Beh kár, Oszkár! Úgy örültem ennek a sétának.» E németül mondott szavak fölkeltik az úri asszony figyelmét. A mint kiszáll, az idegenekre tekintve pár halk szót mond a portásnak s ez siet a pár után, mély bókkal jelentve, hogy a herczegnő ő kegyelmessége meghívja őket a park megtekintésére. A jövevények a parkba lépnek, mialatt a herczegnő a csarnokba vonul s ott megfordul, hogy még egy pillantást vethessen rájuk. Meg nem állja, hogy halk Ah! kiáltással ne adózzék a fiatal pár szépségének. «Összevalók!» sóhajtja. E sóhaj  tán azt jelenti, hogy nem mind összevalók, a kik összekerülnek? Tán épenséggel azt árúlja el, hogy a közel hetvenéves herczeg, ki fönn a selyemágyat nyomja, nem illő párja e lángoló szépségnek, a ki egy évvel ezelőtt hozzá kapcsolta fiatal életét? Ha így volt, a herczeget kisebb szemrehányás érhette, mint nejét; mert a római Quirinal-fogadó összes vendégei, kik tavaly a table d’hôte tagjai voltak, tanúskodhattak róla, hogy a herczegnő volt az, ki a kissé arszlánkodó aggastyánt e feltünő, sőt elfogulatlanok előtt egyenesen nevetséges frigyre úgyszólván provokálta.

Félóra telhetett el, mióta a fiatal házasok a kertben jártak, midőn a herczegnő elhatározta, hogy szunnyadó férjét magára hagyja és egyet sétál a szabadban. A fasorok közt találkozott a párral és tiszteletteljes üdvözletükre mint földijük, németűl szólította meg. Meglepetéssel hallotta, hogy a menyecske olasz, férje pedig magyar. Nyájasan kísérte őket tovább, a kert szépségeit magyarázva, s jobbadára a férjhez intézte szavait, kinek komoly és tartózkodó modora érdekelte. Egy árnyas szőlőlugas kijáratához érkeztek s épen ki akartak lépni a sárguló indatető alól, midőn a herczegnő csodálkozva vette észre, hogy az idegen férfi nejét hirtelen visszavonja a lugas árnyékába, a herczegnőt a beszélgetés derekában magára hagyván. Az úri hölgy ösztönszerűleg kitekintett, hogy ily feltünő viseletének okát kutassa. De egy pillantás elég volt arra, hogy ő is mély pirulással a lugasba visszaszökjék, mintegy elrejtőzve.

Egy árnyas szőlőlugas bejáratához értek.

Pedig semmi különös sem történt. A kavicsos úton egy úr sétált azon nyiltabb tér felé, hol a lugas végződött. Karcsú sugár férfiú volt, közel a negyven évhez, feltünően ruganyos járással és határozott sasprofillal, melynek büszke vonalait a lágyan pelyhedző szőke bajusz és szürke-kék szempár minden keménységből kivetkőzteté. Világias és előkelő megjelenésében semmi sem volt, a mi férfit vagy asszonyt első tekintetre visszariaszthatott.

A herczegnő csakugyan nem soká engedett az első hirtelen benyomásnak. Gyors elhatározás kifejezésével, noha eleinte habozó lépésekkel ismét a lugas nyilása felé tartott, mintha el volna tökélve, hogy az új jövevénynyel elfogulatlanul találkozzék. De emez – lejtőn haladva – sebes járással már a park kijárata felé érkezett, s a herczegnő, kinek pirulását most sápadtság váltotta föl, már a portáslak előtt látta őt megállani, hol bevett szokás szerint nevét az idegenek könyvébe jegyezte. Még mielőtt a herczegnő közeledhetett volna, az idegen úr elhagyta volt a parkot.

A herczegnő oda ment a portás lakához és előkérte a könyvet. «Ő volt!» mondá németül és nagyon izgatottnak látszott, «Balga félelem! Hisz úgy sem ismer!»

Az idegenek könyvében utolsónak e név állott: Portenstein Erik herczeg.

Mialatt a herczegnő elmerengve nézte az erőteljes vonásokat, melyekkel e név írva volt, a fiatal pár is a kijárathoz közeledék. A herczegnő eléjök  tartotta a könyvet, erősen szeme közé nézvén a fiatal embernek.

– Egy neme a kényszernek, – mondá nyájasan, – hogy velem ismeretséget kössön. De ha talán előlem is ki akar térni, mint azon úr elől, ki most hagyta el a parkot, akkor feloldom a szokás alól.

A fiatal ember némán meghajtotta magát és kezébe fogta a tollat. A név, mely legalól állt, nem kerülheté el figyelmét, de úgy tett, mintha egészen közönyösen hagyná. Mégis feltünő távolságban írta alája a magáét: Partos Oszkár, akad. festő, Bécsből. A herczegnő czélzatos megjegyzését, hogy azon úr elől ki akart térni, válasz nélkül hagyta.

A herczegnőnek, úgy látszott, ez nem volt kedvére. – Nem mulatna velünk, – kérdé, – egy pillanatig szép nejével? A házban van egy és más dolog, a mi művésznek érdekes lehet. Egy kis társalgás is jól esnék honi nyelvemen.

A festő hiába czélozgatott a háziúr beteg állapotára – a nyájas meghívás elől ki nem térhetett. Föltevése, hogy a herczegnőnek különös oka volt őket marasztalni, alaposnak bizonyult; az úri högy folyton Portenstein herczegről szólt s nem szűnt meg őt kérdésekkel faggatni, hogy miért nem szeretne vele találkozni. Partos úr nem tagadta, hogy a herczeget ismeri; de csak annyit mondott róla, hogy évek óta nem érintkeztek egymással s hogy kényes természetű okai vannak arra, hogy ne óhajtson vele találkozni. Többet nem lehetett belőle kivenni. Félórai ottmulatás után a fiatal pár elbúcsuzott  s a herczegnő nem tudott meg mást, mint a fiatal festő bécsi lakása czímét, «minden eshetőségre,» – mondá, – «mert magam is festek egy kicsit s Bécset még nem ismerem.»

Partos úr nejével még az este elhagyták Palermót. A herczegnő Portenstein herczeg után minden fogadóban tudakozódott, de eredmény nélkül. Csak az újságból tudta meg, hogy az előkelő tourista a városban meg sem szállott, hanem csak arra mentében érintette a kikötőt, hogy a genuai hajóval, a melyen érkezett, Tunis felé utazzék.

 

II.
 (Partos úr festménye)

A bécsi műtárlat déltájt meglehetősen üres volt. A magyar osztály egyik képe előtt már vagy negyedórája sugár termetű, majdnem túlságosan karcsú elegáns úr állott és több ízben csöndesen rázogatta a fejét. Egy másik úr, közepes termetű, kissé testes és daróczos Jaeger-öltözéke daczára előkelő alak, egy darabig szórakozottan kóborolt az osztály négy fala közt, míg a másik látogató különös viselkedése magára vonta figyelmét. A hogy mindig azt az egy festményt nézte, s alig távozva ismét visszatért, hogy újra fejcsóválva vizsgálja, az mégis furcsább volt, sem hogy fel ne költse a kiváncsiságot. A gyapot-ruhájú arszlánt különben is érdekelni látszott, hogy épen ez a festmény volt az, mely annyi figyelmet, vagy tán épen visszatetszést keltett a «magas» látogatónál. E jelző duplán illeti meg az idegen urat. Nemcsak czédrus hajlékonyságú magas alakja volt az, a mi a nagy urat elárulta, hanem egy feketén öltözött, csupasz arczú és kissé himlőhelyes férfiúnak jelenléte is, ki a küszöbön meredezett. Nyilván főkomornyikja vagy futárja volt, mert az idegennek méltóságos tisztelettel  utána hordozta felöltőjét, látócsövét és műlajstromát.

– Erneste! – szólítá francziásan gazdája.

– Herczegség? –

– The name of the painter? – s újjal a képre mutatott.

A futár, ki nyilván mindenféle nyelvre és taglejtésre volt dresszirozva, egyet lapozott a lajstromban s pár percz mulva a katalógus nyelvén németül hangosan jelenté:

– 724. szám, Önimádat; Partos tanár. –

– Partosz, – ismétlé az idegen s arcza csalódást is, megnyugvást is mutatott. – C’est donc un Espagnol!

Ezzel tovább indult, de mégis fejét rázva, ismét visszanézett a képre.

A Jäger-mezben díszelgő úr élénken, de udvariasan útját állta.

– Megbocsát, uram, ha egy tévedéstől meg akarom menteni. A magyar osztályban vagyunk s e kép szerzője, ki véletlenül ismerősöm, magyarországi. Partosnak hívják, Partosch Oszkárnak. Szabad talán kérdeznem, hogy a festményt rossznak találja-e? Báró Tessen, – tevé hozzá, könnyedén meghajtva magát.

– Portenstein Erik herczeg, – viszonzá az idegen még mélyebbre hajtva fejét, s bokáit katonásan összecsapva, hogy a báró udvariasságát kamatostul visszaadja. – Igen köszönöm az útbaigazítást. Erneste tehát rosszúl olvasott. Magyar! Mindegy. A kép nagyon érdekes, különösen reám nézve az.

Mindketten visszatértek a festmény elé. A tárgya maga nem volt valami megragadó, de modora olyan, hogy a mű a rikító naturalizmus dívó alkotásai közt méltán feltűnhetett. Félig befüggönyözött festőteremben befejezett szűzanya-kép volt az állványhoz támasztva, teljes világosságban. Bal felől a festő állott, kezében palette és az utolsó vonásoktól még nedvesnek látszó ecset. Tekintete félig leselkedve, félig mosolyogva egy átellenben álló fiatal nőalakon függött. Szegényesen öltözött lány volt és arcza nagyon hasonlított a festett Madonnáéhoz, de mégsem volt vele azonos. Nyilván mintául űlt a képhez, s a festő kivánságára, ki a hatást ő rajta akarta kipróbálni, most nézhette először a kész festményt. A dicsfény aranysugaraival pompázó istenasszonynak benyomása női mására hatalmas volt – és épen ez képezte a festmény eszmei tartalmát. Az alkotás fensége oly teljesen hatotta át az egyszerű leányt, hogy megfeledkezvén magáról, mintegy térdre akart borúlni. Hogy ezt meg is tegye, meggátolta úgy látszott a tudat, hogy ő a képpel azonos; de meg nem állta, hogy balját, mint áhítatos imádság közben, szívére ne szorítsa, jobbjával pedig keresztet ne vessen homlokára. Ha a festő czélja valóban az volt, hogy előadja, miként hat az eszményített szépség a vele szemben álló eredetire, akkor az eredménynyel meg lehetett elégedve.

– Azt tetszett mondani, – jegyzé meg Tessen báró némi szünet után, – hogy e kép herczegségedre nézve különös érdekkel bír. Őszintén megvallom,  azon kissé skeptikus mód, melylyel nézte, azt a benyomást tette reám, hogy a kép nem nyerte meg tetszését.

Mindketten visszatértek a festmény elé.

– Dehogy nem, dehogy nem! Ellenkezőleg. De nyugtalanít. Visszaemlékezéseket kelt föl bennem, melyektől szabadulni akartam s melyekkel úgy hittem, hogy már végeztem.

– A tárgy csak nem ismerős herczegséged előtt? Részemről annyira eredetinek tartom, hogy csodálnám, ha reminiscentiát lelne benne. Vagy az arczokat ismerné? Az is meglepne, mert herczegséged nyilván idegen Bécsben.

– Nem a tárgyat értem, báró úr; az egészen eredeti. De hogy a festő ilynemű tárgyat választott, az egy régi ismerősömet hozza eszembe. A kép eszméje az, hogy a valóság és a művészet közt egy köznek kell lennie, elég nagy köznek arra, hogy a reális objectumot, midőn magát a művészet által megnemesítve látja, a maga imádására szorítsa. Ez eszme engem egy fiatal művészre emlékeztet, ki ezen meggyőződéssel egészen el volt telve s a kivel erről sokat vitatkoztunk. Modora is ugyanaz volt. Ő is régiesen festette az új tárgyat; csakhogy túlozva, nem ily biztos mérséklettel. Ilyenné kellett volna fejlődnie, ha megérni láttam volna. A képen szereplő festő bizonyosan maga – Partocz úr?

Tessen báró mosolygott. – Partosnak írja magát, «s»-sel, a mit a magyarok «sch»-nek ejtenek. Nem ő maga. Mindig mondtam neki, tegye bele a képbe saját vonásait s a szűzanya számára válaszsza mintául gyönyörű feleségét. Nem állott rá.  Pedig nagy kár. A két arcz maga megbecsülhetetlen vonzó erőt adott volna a képnek, holott a minták, melyeket választott, voltaképen igen közönségesek, hogy ne mondjam ordinairek, s csak a felfogástól nyerik varázsukat. Már ez hozzátartozik az ő tételeihez. A művészet, szokta mondani, ne keressen olcsó hatásokat ott, hol a természet már mindent bevégzett. Igy tehát a Madonnának egy mosóleányt választott, festőnek pedig pláne egy bárót.

Portenstein herczeg hamisan mosolygott a báróra.

– Ezen becsűből kiszámíthatnám, hogy mennyit tart ön egy grófról vagy herczegről. De mit látok? Mille pardons! A képen a festő – ön maga! Persze, szépítve, az eszményig fokozva, I beg your pardon! De persze, a szédelgő Jäger tanár costume-je, az ő birka-romantikájával… Bocsásson meg, kedves báró – de sohasem bírtam megérteni, hogy tudtunk épen mi németek, a kik aesthetikai érzékkel és tudományos alapossággal kérkedünk, ennek az inaesthetikus és tudományellenes kuruzsló és szabószédelgésnek annyira felűlni!

– Szent igaz! – kiáltá Tessen báró s örömében dörzsölte kezeit. – Csakhogy önnek, herczeg, nincs joga így beszélni. Viselt-e már Jägeröltözéket?

– Soha – és nem is fogok.

– Lássa! De én viselem, már három hónapja, és fogom viselni még kilencz hónapig. Egy esztendő göndör gyapjúban, síma, hűsítő fehérnemű s keményített gallér nélkül, minden nélkül, a mi ellenáll; oly ránczosan, pelyhesen, puhán élni – kemény sors. De megfogadtam, meg is tartom.

– És mi okon, ha szabad kérdenem?

– Ugyanazon okon, a miért spiritista lettem, a miért öt évig Wagner zenéjét űztem s a miért egy év óta festek. Rá akarok jönni a szédelgés bibéjére, s a magam tapasztalásából akarom rámondhatni, hogy «Schwindel».

– Hogy-hogy? A festészet is?

– A festészet magában nem, de az a lárma, a mit a művészi természetességgel csinálnak, a realizmussal, naturalizmussal, impressionalizmussal, stb. stb. Nem magyarázhatom meg most kellőképen, mert reggeliznem kell. De annyi szent, hogy meg kell mindent próbálni személyesen, mielőtt rámondjuk, hogy szédelgés. Schopenhauert is tanulmányozom, csakhogy rájöjjek, hogy a pessimizmus hazugság. Hogy a fájdalom távolléte az egyetlen boldogság, melyre képesek vagyunk! Mintha az éhség távolléte pótolhatná azt az élvezetet, melyet két tuczat osztriga és egy szarvasgombával készült Chateaubriand után érezek. De igazán éhes vagyok s igyekeznem kell, hogy ezt a fájdalmat rögtön «távollevővé» tegyem. Herczegséged megbocsát – Bécsben tovább méltóztatik időzni?

– A körülményektől függ, báró úr. Aligha maradok addig, hogy Jäger-tanulmányainak befejezését vagy a Nirwánába való visszavonulását bevárjam, de talán egy hétig, vagy egy hónapig – vagy egy esztendeig… Nem ismerek Bécsben senkit és semmit – sehol be nem mutattam magamat, sehová ajánlatot nem hoztam. Méltóságod első ismeretségem. Jó jelnek tekintsem-e ezt, hogy huzamosban  fogok maradni? Hallom, az asszonyok itt szépek, az emberek vidámak és nem szőrszálhasogatók. Az éghajlat borzasztó ugyan, kivált mikor Egyptomból érkezik az ember, de a jó kedv a legjobb kandalló. Nem szentelne nekem egy órácskát, hogy Bécsről beszélgethessünk? Szerettem volna megkérdezni azt is, érdemes-e azt a Partoczky festőt…

– Partos «s»-sel.

– Partost, s-sel személyesen fölkeresni? Nem lehetne szerencsém önnel reggelizni?

– Egy föltétel alatt, herczeg!

– S mi az?

– Hogy mindjárt, de mindjárt reggelizzünk. Oly éhes vagyok, hogy képes volnék gyilkolni.

– Én meg oly szomjas, hogy még a vizet is meginnám. Jerünk.

A gépies Erneste urának egy intésére előre sietett s már a hintó ajtaját nyitogatta, midőn az urak leérkeztek. Öt percz múlva Portenstein herczeg és Tessen báró ott ültek Sacher tejüveg-ablakainak egyike mögött, kis kellemes asztalka mellett mely Erneste szótalan parancsaira telni kezdett mindennel, a mi drága és jóízü.

 

III.
 (Az Egyik.)

A Schopenhauer tanának valóban nincs hathatósabb czáfolata, mint egy jó dîner kettecskén, illetőleg déjeûner, tehát voltaképen ebéd. Léterőnk ezen megújítása déltájt oly időre esik, midőn a vágy élénkebb, s az élvezet képességét a nap fáradalmai vagy unalma még el nem csigázták. Az ily csöndes lakoma elménket is, érzékeinket is azon kellemes hullámzásba hozza, melyen a rokon lelkek beszélgetése kedélyesen el szokott ringani, de mely esetleg a jelentősebb gondolatcsere tengerszínére is átcsaphat.

Minden ember más-más úton jut az élet öröméhez; ehhez képest a reggebéd a két új ismerős mindegyikére más-más hatással volt. Tessen báró, ki étlen kissé ugri és mozgékony férfi volt, minden fogás után nyugodtabb, malasztosabb és egyensúlyosb lőn, míg végre boldog megnyugvás csöndes holdfényében sugárzott, és készebb volt hallgatni, mint beszélni. A herczeg ellenben, ki eleinte csak udvarias és várakozóan óvatos, szóval: kissé poroszos embernek mutatkozék, minden pohár után élénkebb és közlékenyebb lett, s lassanként oly csevegésre  és ábrándozásra sodortatta magát, mely némileg merev vonásaiba kellemes élénkséget hozott és a sötét szempilla alatt világosan szürkéllő szemeit szép tűzben ragyogtatta. Persze, Tessen bárónak az étvágya, a herczegnek a szomjúsága volt nagyobb.

A mit a báró Bécsről mondhatott, abból hamar kifogyott a nélkül, hogy a herczeg sokat közbeszólott vagy tulságosan érdeklődött volna. A beszélgetés már-már akadozni kezdett, midőn Tessen visszatérvén a Partos festményére, azt kérdezte a herczegtől, hogy tán volna-e kedve megvenni?

– Kész örömmel, – válaszolá amaz, – ha meg birom fizetni. Igaz, hogy nem tudnék vele mit csinálni. Nincs nekem arra való falam…

– Nem nagy kép.

– Ha akkora lenne is, mint a tenyerem, nem tudnék neki más helyet, mint bőröndömben. Én földönfutó herczeg vagyok; nagybirtokos ugyan, mert enyém a nagyvilág, de nem birok egy holdnyit sem a világból. Kivált most, hogy egész évi jövedelmemről szóló checket vettem föl, joggal mondhatom, hogy omnia mea mecum porto.

Tessen báró mosolygott. – Ugyanezt fogom én is nemsokára mondhatni, csakhogy check nélkül.

– Be ne várja, báró. Tartson meg annyit, hogy szükség esetén a föld bármely zugán egy ebédet és egy ágyat megfizethessen. A nagy birtok nem jó dolog; attól az ember vagy korhely lesz vagy zsugori, vagy ha éppen semmi szenvedélyre sem képes, még csunyább valami, t. i. pedáns. Mérsékelt összeg ellenben, csinos évi járadék, mely  nem köt semmi röghöz, a világ uraivá tesz bennünket.

– Ezen, tartok tőle, már tul vagyok. Régóta nem kalkuláltam, de hozzávető becslés szerint, és bankárom arczkifejezése után ítélve, azt vélném, hogy még vagy öt évig eléldegélek, ha jövedelmemet a gyep meg nem toldja vagy el nem vág belőle. Eh mit – aztán majd a szerzést kell megpróbálni. Szerzett ön már valamit, herczeg?

– Nem. Én csak tékozoltam. Ifjuságot, vagyont, s ha úgy akarja, hitet, reményt és szeretetet. Szereztem azon egy kis tapasztalást, lemondást, világtudást és – egyszer egy jó barátot. Azt is eljátszottam. Az egyetlen tétel, melyet nem kellett volna koczkáztatnom. De nagy nyereségre játszottam. Azt hittem, hogy egy nőt nyerek vele. C’était gros jeu. A jó barátot elvesztettem s a nőt meg nem nyertem. Ez a mai festmény eszembe hozta barátomat, a kit soha sem fogok többé meglátni és «nőmet», a kit nem láttam soha.

– Igazán kiváncsivá tesz. Partos műve egy barátjára emlékezteti, kit nem fog soha viszontlátni. Ezt értem, noha hozzá kell tennem: Chi lo sa? A világ mai nap igen kicsiny. De az asszony, a kit soha sem látott? Talán valamely ismeretlen szépség, ki a névtelen levél vagy ujsághirdetés többé nem szokatlan utján akarta magát az ön nyakába varrni s kit elvégre a jó barát vett el?

– Dehogy! – mondá a herczeg, hirtelenebbül ürítve a bordeaux-ival telt poharat, mint a hogy tán akarta, – ön összetéveszti a két történetet. Azaz,  hogy téveszthetné, mikor egyiket sem ismeri? De elmondom mind a kettőt. Mindenik töredék s mai nap az ilyen jobban érdekli az embert, mint egy egész, a mit úgy se tud már senki sem csinálni.

– Mind a kettő már előre érdekel, herczeg. A fekete kávét és a szivart semmi sem fűszerezi jobban, mint valósággal megesett történetek regényes háttérrel. Természetes, hogy minden nevet elengedek, kivéve az önét, melyet már ismerek. S discretiómra mindenképen számíthat.

A herczeg cigarettere gyujtott s így kezdé:

– Az a nő, kiről ön szólott, a «többé nem szokatlan uton» jelentkező szépség, nem az, a kire az imént czéloztam. De ő is létezik, s vele sem találkoztam soha. Soha se kivántam látni, sohasem érdeklődtem iránta és ma sem tennék tiz lépést, hogy láthassam. Mégis e nő nagyobb szerepet játszik életemben, mint mind az a nő, a kit valaha ismertem, vagy soi disant szerettem. Tán tudja, vagy nem tudja, hogy vagy öt évvel ezelőtt azon a ponton voltam, hogy majd kiballottiroztak – szégyenszemre – a berlini nemesek clubjából? Nem hallotta az esetet?

– Tudom az esetet, mihelyt herczegséged megengedi. Becses neve ismeretes volt előttem. Csak azt hallom először, hogy szégyenről lehetett volna szó. Háromszázezer márka játékadósságot nem birt a határnapig lefizetni. Ennyi volt az egész.

– S ez busásan elég volt. Bátyámnak, a családfőnek, becsületszavamra megigértem volt, hogy  nem nyúlok többé kártyához. Becsületszavamat meg nem szegtem, de kijátszottam. Egyik barátom – már mint klubtársam – helyettem játszott. Mikor háromszázezer márkáig uszott, nehéz választás előtt álltam. Vagy meg kellett volna engednem, hogy a szegény ficzkó, mint fizetni-képtelen, a táblára kerüljön s ezzel elveszítse diplomata pályáját, vagy föl kellett a dolgot fedeznem bátyám előtt. Utóbbi esetben becstelenné válok a fenséges családfő szemében, az előbbi a magam szemében tett volna becstelenné. Többet adtam a magam, mint Portenstein-Schlackenhausen fejedelem véleményére és kereken fölkértem, hogy adja ide a szükséges összeget. Bátyám kész volt ezt megtenni, de oly föltétel alatt, melyet uzsorás is sokalt volna. Azt kivánta, hogy évi százezer márka járadék fejében a majoratus örökségéről kötelezőleg lemondjak – öcsénk javára. Bátyám nyavalyás és nőtlen volt. Ajánlata egyszerűen azt jelentette, hogy egy millióért, illetőleg kettőért (mert egyet adósságaim törlesztésére költött) fizessek ötven milliót, biztos ötven milliót, a mint hogy bátyám két évvel utóbb egyenes örökös nélkül el is halálozott.

– Tehát…? – veté közbe Tessen.

– Tehát nekem ma fejedelemnek kéne lennem. Nem vagyok az. A kemény föltételtől visszariadva, azt kérdeztem bátyámtól, hogy ő helyemben ráállna-e az ilyen alkura? Azt felelte hideg gunynyal, hogy nem képes magát helyzetembe beleképzelni, mert az egy szavaszegett ember helyzete. Ebben igaza volt. Azután fölhányta, hogy leküzdhetetlen  kártyázó és tékozló hajlamaimnál fogva nem vagyok alkalmas házunk uralkodó ágát tovább folytatni, hogy erős szenvedélyeim és gyönge jellemem nemzetségünket és nevünket okvetlenül tönkre tennék. Vagyonunk, folytatá, csak kisebb részben tartozik a majorátusba, tulnyomó része allodium, melyről úgy is szabadon rendelkezhetik öcsénk javára. De jobb szereti, úgy mond, ha minden együttmarad s nekem a majorátusi jövedelmet megadja évi járadékul, ha irásban adom, hogy a közvetlen öröklésről lemondok és tiz évig nem teszem lábamat Németországba. Nem akarom önnek apróra elbeszélni a gyöngéd családi jelenetet, mely alatt heves kifakadásaimra az uralkodó bátya szivtelen czélozgatásokkal felelt, s nem átallotta meghalt anyánkat sujtani, hogy engem érhessen. Elég az hozzá, a lencsés tálat lábához dobtam és el voltam tökélve, hogy mindent megteszek a világon, csak a bátyám akaratát nem, – s hogy főleg azt teszem meg, a mi leginkább ellenkezhetett az ő akaratával. Mindenekelőtt egy pénzügynökhöz mentem, a kit vampyrnak neveztünk, de a ki bátyámhoz hasonlítva, előttem akkor úgy tünt föl, mint a tiszta emberszeretet nemtője. Schorf bácsi kétségbe volt esve. Ő (természetesen) nem volt direct tőzsér, hanem csak szíves közvetítő; a tőzsérek pedig hüledeztek és féltek bátyámtól. Azután már ki volt használva és merítve minden út és mód, melylyel az uzsorát az adás-vevés alakjába palástolni lehetett. Vettünk mi búzát, szénát, esernyőket, drágakövet, sőt gőzmozdonyokat is a legóriásibb  áron, kölcsönbe, hogy potom áron fölválthassuk készpénzre. Schorf bácsi immár csak egy utat látott, mely gyökeres orvoslást igért, de mely az ő hite szerint is kissé paprikás volt. Kitalálja, báró, a mint én is kitaláltam: házasságról volt szó. Állottam több izben ezen út szélén, de sohasem éreztem kisértést, hogy rálépjek. Eléggé korhely voltam arra, hogy lassanként a Portenstein-Schlackenhausen család összes holmiját a tejbe aprítsam, de hogy önmagamat is «becsapjam», ezt annyira lehetetlennek gondoltam, mintha arról lenne szó, hogy levágjam a fejemet és papirba burkolva magam vigyem hónom alatt a zálogházba. Ezuttal azonban az ügynök tanácsa veszélyes hangulatban talált.

A pillanat bajából bátyám nélkül, sőt ellenére kigázolni mondhatatlan gyönyörnek látszék előttem. De nem értem volna be ennyivel. Nem parirozni akartam a vágást, hanem visszavágni. Bosszút akartam állani a megbélyegzés és kitagadás kisérleteért, melyet rajtam elkövettek. Házasság, a milyet Schorf közvetíthetett, tőrdöfés lehetett kaján bátyám szivébe. Hajlottam is Schorf beszédére s a vampyr nemcsak az eszmével, de a gyors megvalósítás eszközeivel is előállott. A dolog oly fényesnek látszott, a hogy a fenforgó viszonyok közt csak képzelni lehetett. Egy német vállalkozó, ki Oroszországban nagy kőolaj-aknákból számos millión kivül bárói czímet is nyert, nemrég Berlinbe érkezett volt, hogy valami súlyos bajából kigyógyíttassa magát, illetőleg élet-halálra szóló műtétnek tegye ki magát. Ez operáczióra nem akarta  magát rászánni mindaddig, mig egyetlen lányáról rangjához, azaz fejedelmi vagyonához illő házasság által nem gondoskodott. Gyakorlati módon fogta meg a tervet, oly emberekkel beszélve meg azt, mint Schorf bácsi, kiknek a főrangu világban ismerőseik voltak. Sőt az öreg petroleur báró engem meg is nevezett volt, mert észrevette, hogy Melitta szemei (mily név!) a futtatások alatt rajtam megakadtak. Fényes parthiet akart, és németet, mert leánya (szörnyűség!) az orosz nevelés alatt nihilista hajlamokat szívott magába. Ez ellen nem nyert volna megnyugvást, sőt még fokozta volna a bajt, ha valami orosz herczeghez adja, a milyen tuczatszámra kinálkozott. Szóval, Schorf bácsi szerint én született férje voltam a szép Melittának, s ő a hozzám való feleség. Csak «igen» szavamba kerülne, hogy a pénzt megkapjam és Würtz báró (így nevezem) végre megoperáltathassa magát.

Nem untatom önt lelki állapotom és küzdelmeim leirásával. Elég az hozzá, igent mondtam és Schorftól csak annyit kivántam, hogy hamar végezzen. A vampyr mindenekelőtt össze akart hozni a leánynyal vagy alkalmat adni, hogy legalább lássam. Megtagadtam; még fotografiát sem akartam látni. Szép vagy rút, jó vagy rossz, mindegy volt nekem; el voltam határozva, hogy vakon megcsináljam az üzletet. Azt kivántam, lenne rút; így legalább az az érzésem maradt volna, hogy kisebb a csalás, a melyet rajta elkövetek. A leány engem meglátott volt; híremet ismernie kellett; minek még ismerkedni?  Tőlem akármilyen lehetett, az nem változtathatott a helyzeten. Mentől rosszabb, annál jobb. Schorf majdnem megijedt, hogy oly könnyen vettem a dolgot. Fölvetette, hogy a kisasszony csak megkívánhatja, hogy óvjuk meg a decorumot; tegyek legalább úgy, mintha előbb meg akarnám ismerni és szeretni. Hallani sem akartam erről. Üzlet volt az egész és üzletnek akartam; csak ily czimen állanék rá és csak úgy, ha mindkét részről eziránt tisztában lennénk. Nem is birnám másként; rá sem adhatnám magamat az efféléhez szükséges hazugságra. Sarokba szorítottam Schorfot, azt kivánva tőle, hogy a cásust a maga ridegségében terjeszsze a petroleumbáró elé. Ha ő rááll, akkor szerezzék meg a kisasszony elvi beleegyezését. Ha ez is meglesz, hozza el Schorf a pénzt, a melyre szükségem volt s ipam uram neki mehet az operácziónak.

Schorf végre erre is vállalkozott. Elment s engem átengedett zavaros érzéseimnek. Forrón kivántam, hogy a czudar csiny sikerüljön; de mégis reménykedtem, hogy nem fog sikerülni. Fel voltam bőszülve magam ellen s úgy éreztem, hogy így kellett nekem; nem is érdemlek egyebet, mint hogy ez uton kalandor nő férje legyek. Mégis oly föltételeket szabtam, melyek a sikert valószinűtlenné tették. Hisz nem igen volt képzelhető, hogy jóravaló leány – ha csakugyan lánynak nevezhető – ily lealázó alkura ráálljon. Elgondoltam, hogy egyik és másik esetben mivé lehettem. Bátyám föltételeinek megadni magamat, önmegsemmisítés volt;  elvenni azt a nőt, ki ily föltételek alatt hozzám jön, az önmegvetés örökös pokla. A két véglet közt mint arany középút egy jól töltött revolver kinálkozott. De primo, nem akart a fejembe menni, sőt igaztalanságnak tetszett, hogy így sikkasztó módjára következzem el a világtól azért, mert ötven millióból, a mely tagadhatatlanul az enyém volt, egyet elkártyáztam; secundo pedig, a mit primonak kellett volna mondanom, halálom meg nem mentené, sőt ellenkezőleg tönkre tenné azt a szegény fiút, a ki értem ment bele a játékadósságba.

Ily gondolatok között töltöttem a délutánt, nem sokkal jobban, mint egy elitélt, a kinek a között kell választani, hogy mint szeretne jobban elpusztulni, kötél vagy kard által? Hosszú három óra mulva – mégis mily hamar! – elhozta az ügynök a választ. «Rendben van», mondá. A dolog nekik is nagyon sürgős, mert Würtz bárót holnap kell megoperálni, állapota nem tűr halasztást. A kisasszony belenyugodott: szemem láttára. Atyja mindent megmondott neki; tisztán, kereken, világosabban, mint a hogy én mondhattam volna. Nyugodtan hallgatta. Nagyon szép. Eleinte nem tudta, kiről van szó. Mikor megneveztem herczegségedet, elpirult és mindjárt rá elsápadt; igazán, pirult és sápadt. De azontúl egész nyugodtan hallgatott apjára, s mikor ez kérdezte, belenyugszik-e? egész higgadtsággal mondta: bele. A dolog most úgy áll, hogy még ma elhozhatom az összeget, mihelyt herczeg úr egy sor írással kötelezi magát Würtz Melitta bárónőt nőül venni. Itt van nálam  a bárónak is írott nyilatkozata, hogy e házasságba beleegyezett s hogy halála esetén lányára egész vagyonát hagyja – legalább 30 millió rubelt – ha az operatió sikerűl, a felét. – E szavak után Schorf bácsi, a ki szokatlanul izgatott volt, izzadó homlokát megtörülte, a két iratot elibém rakta és rám nézett. Nyilván maga is hihetetlennek tartotta volt, hogy a dolog ily könnyen menjen s a kerek szép summát, melyet az ügy neki hozhatott, leolvashattam aggodalmas arczáról.

Mindenekelőtt azt kérdeztem tőle, hogy a baronesse-nek multjában nincsen-e valami folt. Életére esküdözött, hogy szó sem lehet erről. Ezt annyival inkább tehette, mert ellenkező esetre kötelező módon igértem neki, hogy megfojtom. Aztán azt kérdeztem, jót állhat-e róla, hogy Würtz báró nem rabolt, gyilkolt, vagy gyujtogatott? Ez iránt is ünnepélyes esküt hallottam. Erre aztán behunytam a szememet, a dolgok fordulatában a fátum ujjmutatását láttam s aláirtam a házassági igéretet…

Két órával később levelet kaptam, két írásmelléklettel. Az egyik visszaküldött házassági igéretem volt, a másik Würtz báró aláirásával ellátott utalvány háromszázezer márkára, fizetendő az előmutatónak. A levél, melyre nagyjában most is emlékszem, körülbelül így szólt:

«Uram! Atyám hirtelen meghalt. E pillanatban sem szabad elfelejtenem, hogy ön bajban van és hogy ügye sürgető. Itt küldöm a két irást, melyet atyám iróasztalán találtam, midőn halva leltem  őt székén. Nem engedhetném, hogy a törvény közegei rájuk tegyék kezüket. Hogy az ön írását is visszaküldöm, nem akar nagylelkűség lenni. Az alkunak, hogy önnek vagyonomat fölajánljam s cserébe nevét nyerjem, most is állok. De nem akarnék kényszerhelyzetével visszaélni. Fogadja el, kérem, az összeget, melyre szüksége van, mint szegény atyámtól fölvett kölcsönt. Ha valamikor oly helyzetben lesz, – hisz kell oly helyzetbe jönnie, – hogy a kölcsönt megfizesse, akkor szabadon válasszon, hogy akar-e nejévé tenni vagy sem. Várok; de várakozásom önt ne kötelezze semmire. Mint gavallér mindent meg fog ön tenni, a mit a legszigorúbb tisztesség megkövetelhet, ha az atyámtól fölvett kölcsönt az ő örökösének visszafizeti.»

– Így szólott a levél. Mit mond hozzá?

Tessen báró gondolkozott. – Nem tudok magamnak a hölgyről fogalmat alkotni. A herczegi rangba volt-e belebolondulva vagy herczegségedbe? Mindegyik esetben a levél igen okos, az eljárás pedig nobilis volt. De önt gênirozhatta, hogy ily formán egészen alul kerekedjék.

– Úgy van, – felelé a herczeg, – gênirozott, még pedig olyformán, mintha valaki csöndesen fojtogatott volna. Soha sem fogom elfelejteni azt a különös benyomást. Magam elé képzeltem a hideg és határozott leányt, a ki apja halálos ágya mellett így birt írni és cselekedni és borzadtam a gondolattól, hogy ez az én feleségem lehetett volna. A nagylelkűség is nyomott, melyet ő az ügybe  belevitt, s mely az én eljárásomból hiányzott. Hisz el voltam tökélve egy aljasságra, de csak azon föltevésben, hogy a szóban forgó nő annak részese lesz. De hogy az a leány, ki nevemre spekulált, erkölcsileg fölém kerekedjék, azt el nem viselhettem. Világos lett előttem, hogy a menekülést ily áron el nem fogadhatom, s e világosság könnyített szivemen s jótékony meleget árasztott belém. Fogtam az utalványt levelestül s mindkettőt visszaküldtem az inassal, a ki hozta. Irtam hozzá egy pár sort, mely nehezen jött ki tollamból: hogy az ő eljárása után tudom, mily méltatlan volt az enyém, mind ő vele, mind magammal szemben, s hogy hálás vagyok azon gyöngédségért, melylyel erre figyelmeztetett; biztos lehet benne, folytatám, hogy az alku által meg volna csalatva, mert a férfiu, a kivel megkötné, nem éri meg a pénzt, még kevésbbé a leányt. Hozzátettem udvariasan, hogy most már örülök, hogy őt soha sem láttam, különben az út, melyen haladnom kell, valószinűleg el volna előttem zárva; hogy most már férfi akarok lenni s hogy ezt neki köszönöm. De ha egy javulni készülő férfiú adhatna tanácsot egy jó nőnek, akkor arra kérném őt, keressen házastársat, a ki hozzá méltó, ne pedig nevet, a melylyel semmit sem nyerne. Miután pedig e levelet elküldöttem volt, elmentem bátyámhoz és alázatosan elfogadtam minden föltételeit.

Két nappal rá úton voltam Olaszország felé – mint uj, boldog, szabad, fiatal ember. A természet és művészet szépségeitől, melyek lépten-nyomon  felém ragyogtak, mámor fogott el: a szabadság, a humanizmus, a tisztaság mámora. A füledt, izgatott club-élet után ezen szépségtől és fenséges emlékektől illatozó levegőben úgy éreztem magamat, mint a ki a sírból támadott föl s áldottam az ismeretlen nőt, a ki a szabadság és világosság e honába vezérelt. Nem hinném, hogy sok asszonynak lett volna annyi befolyása férjére, mint ennek a leánynak reám, kit sohsem láttam s kit alig fogok valaha meglátni…

– Ez az Egyik. A cognac megérdemli a da capot. Így! S most, ha uj szivarra gyujt, szólhatunk a Másikról.

Tessen báró nyilván szivesen vette mind a kettőt, az uj szivart, meg az uj kalandot. Kényelmesebben mélyedt bele székébe s míg a pinczérek a késedelmező vendégek fölött meggyújtották a gázlángokat, a herczeg így folytatta:

 

IV.
 (Küstner Oszkár.)

– A másikat Spadaro Carmélának hivják. Bátran megmondhatom igazi nevét, elmondom akárkinek, mindig azon reményben, hogy olyanra akadok, a ki már hallotta és hirt mondhat Carmeláról. Hanem hiába, soha sem fogok többé róla hallani. És mégis úgy érzem, mintha nem végeztem volna vele egészen.

Soha sem láttam őt, sem magát, sem arczképét. Csak azt tudom róla, hogy létezett s hogy a legszebb lánynak mondták Capri szigetén.

Capri legszebb leánya! Tudja-e hogy ez mit jelent?

Ezen esetlenűl faragott szigeten, mely mint závár tolakodik a szép nápolyi öböl elé, s látszólag kihült, de hőn verő kőkeblén az édes bort s a legillatosabb narancsos berkeket ápolja, e csöndes kis világon, mely a legzajongóbb nagyváros közelében a megelégedett kisvárosi lét mérsékelt és ép érvelésével éli napjait, e külön hazában, melynek fiai soha sem vágyakoztak ki a nagyvilágba, oly női nemzedék terem, mely az én ízlésem szerint az asszonyi állat legszebb és legnemesebb typusa.  Terem és újul tisztán és vegyítetlen, az ősrómaiak sűrű vérével ereiben, Itália ős tüzével szemeiben, a fenséges egyenmérték antik vonalaival arczában, egy klasszikus nép szép rhytmusával minden mozdulatában. Mind ezt még emeli e bronz arczok kellemes mélasága, melyet az északról oda szakadt jövevény kihívó tekintete sem komolyabbra, sem derültebbre nem változtathat; a szép arcz ilyenkor sem el nem fordul, sem el nem pirul, hanem csöndesen, harag nélkül, a mélyre nyúló pillák lebocsátása által elzárulva azt látszik mondani: «Nem ismersz». Nem állítom, hogy e szigeten sok oly kiváló szépség legyen, ki első látásra fölizgatja érzékeinket; de minden lakóival köz a capribeli szépség, s jut belőle még a poros napszámosnőnek is, ki téglát hord a házépítéshez, gazdagon diszíti a pórleányt és nyomai világosan megvannak a matróna megviselt arczában. Bizony megfogható, hogy a kedélyes Albergo-Pagano-ban csapatosan ütnek téli tanyát a festők. A természet sehol sem szebb, mint itt. Az újat, a mit évenként hoz, busásabban és korábban nyujtja, mint egyebütt, a régit pedig, a mit ezredéven át teremtett, e klasszikus nemzedékben, mely gót, vandal s egyéb barbarokkal össze nem keveredett, csodásan tudta fentartani.

Ezen esetlenül faragott szigeten.

– Az ön rajza, – jegyzé meg itt Tessen báró, – igen csábító. De csudálnám, ha a mai barbárság, a festő és nem festő german nép, mely a déli szépségen könnyen fellobban, nem ejtett volna némi csorbát e szigetfaj tisztaságán. Herczegséged például nem tesz rám oly benyomást,  mintha ily alkalom adtán a Schopenhauer-féle «szenvtelen szemlélet»-tel beérné.

Portenstein herczeg mosolygott.

– A mi engem illet, igaza lehet. A festők e helyen kevésbbé hevülékenyek, mint az ember gondolná. Először is attól tartanak, hogy a legkisebb meggondolatlanság megfosztja őket mintáiktól, melyek a szülék szigoránál fogva úgy is bajosan kaphatók; másodszor pedig tapasztalás mutatja, hogy a hódításnak itt nagyobb az ára, mint másutt. Sokan, kik szeretőre halásztak, feleséggel tértek haza vagy pedig ott ragadtak. Törököt fogtak.

– Sapristi! Ez nagy paragrafus.

– Reám nézve nem, – felelé a herczeg.

– Azt meghiszem, – szólt nevetve Tessen. – Nem kell attól félni, hogy egy capribeli parasztlányból Portenstein herczegnőt csináljon…

– Ellenkezőleg, kedves báró. Nagy szerencsének tartanám, ha oly nőre akadnék – akár Capriban, akár Chinában, – a ki ily elhatározásra rávehetne.

– No, no!

– De bizony. Elengedtem önnek úti benyomásaim részletes rajzát. Csak általában említettem, hogy a szabadulás mámora fogott el, a látás, tapasztalás és tudás édes szomja éledt fel bennem akkor, midőn egyszerre a messze világra utalt végzetem. E szerint ön azt gondolhatná, hogy azon tisztító katasztrófa után, melyet Melitta baronessenek köszönhettem, mint szárnyas angyal lebegtem a lét fölött. Pedig az ellenkező történt. Abba  hagytam a kártyázást; de élni kezdtem világomat, a mit azelőtt nem tettem soha. Persze, Berlinben elsőrendű világfinak ismertek. De édes Istenem! Mi az, a mit a nagy város viveurnek nevez! Oly ember, a ki nappal alszik s alkonyatkor kél, hogy a világot gázfényben tekintse; oly ember, ki társaságban ebédel, társaságban jár színházba, társaságban kártyáz, s a társaság kedveért tart szeretőt, mert volt-e már világfinak titkos szerelme? Egyáltalán köztudomású, a kártyás ember nem tud szeretni. Maga Venus üljön ölébe, ő mégis csak a végzetes ötösre gondol, mely százezer márkát hozhatott volna, ha véletlenül négyes talál lenni. Elég az hozzá, én a nagyvárosban, harmincz éves korom ellenére, soha sem szerettem… még rossz értelemben sem. Az új élet fölkeltette bennem e nemes érzéket is. Olyan lettem, mint a megifjodott Faust, a ki (persze nem a könyvtárból, hanem a kaszinóból) kilépett a valódi életbe, az új ifjúság varázs-italával ereiben. Valóban nekem minden asszony Helena volt. Egy cseppet sem szégyenlem bevallani, hogy nem volt egykönnyen nő, a kit öregellettem vagy fiatallottam, a kit szépnek vagy rútnak találtam volna arra, hogy érdekeljen; mihelyt csak olyan volt, hogy még meg kellett hódítani, már érdemesnek találtam, hogy ostromoljam.

– Ördögöt! Válogatás nélkül?

– Semmiben sem voltam válogatós, csak jellem, temperamentum dolgában. Minden asszony egyéniség, az egyéniség pedig mindig fölfedezés. Csak egy neme van a nőknek, a melyben semmi egyéni  nincsen és mely a fajban ki van merítve: a megvásárolható asszony. Mondhatom, a legerkölcsösebb kéjencz vagyok, a ki valaha létezett. Utálom és kerülöm az erkölcstelen asszonyt.

– Ehem.

– Semmi ehem. Erkölcstelennek csak azt a nőt nevezem, a ki eladja magát.

– Értem, – mondá Tessen kedélyesen. – Erkölcsösnek nevezi azt a nőt, a ki szerelmében nem ismer törvényt, csak a szerelem törvényét. Csakhogy az ily nő a hűséget sem ismeri el törvénynek. Ha aztán nem máshoz, hanem önhöz is hűtelen, akkor is elismeri – erkölcsét?

– Minden esetre, – mondá a herczeg mosolyogva. – Csakhogy én rajtam az efféle meg nem eshetik.

– Alapos okai lehetnek e biztos föltevésre, – jegyzé meg a báró, – nem firtatom.

– Egyetlen egy okom van, de ez elégséges. Én minden nőt csak egyszer szeretek életemben.

– Ménkőbe! Akkor nyugtalan élete és hálátlan szíve lehet.

– Akár szívtelennek is mondhat. Küstner is annak nevezett. Pedig –

– Küstner? Szabad tudnom, ki az a Küstner?

– Küstner Oszkár, az a fiatal festő, kire engem az ön Párducza, vagy hogy hívják, emlékeztetett.

– Furcsa, – mormogá Tessen magában, – hogy ő is Oszkár.

– De csak most veszem észre, mily kanyarodóra tévedtem. Hisz Küstnerről akartam önnek  szólni és Spadaro Carmeláról – jó barátomról, a kit elvesztettem és a nőről, a kit elszalasztottam.

– Ah, elképzelem! A jó barát, a ki mindenünk, jobb felünk, második énünk, s a ki végül a szeretett nőt elkapja orrunk elől! Régi história!

– Mi jut eszébe? – kiáltá a herczeg oly élénken, mintha fel akarna szökni helyéről. – Hogy jön ily gondolatra? De nem, – folytatá nyugodtabban, – ön nem ismeri Oszkárt. Igaztalan volt irántam, hálátlanúl, gyerekesen, ostobául cselekedhetett, de csalárd – az nem lehetett soha. Hallgassa meg, milyen ember, mielőtt ítélne róla.

Velenczében találkoztunk. Csinos, erőteljes fiú volt; nyilt arczán annyi egyenesség és férfias dacz, hogy viseltes ruhája álöltözetnek látszott. Ott ült az akadémiában és másolt. A fiatal ember minden körülmények között feltűnt volna; de a hogy a tisztes nyomor minden jeleivel e foglalatosságban láttam, mely oly nyomorultan fizet, kiváncsiságommal együtt részvétemet is felköltötte. Néztem munkáját, eleinte csak üres bámészkodásból, aztán azzal a szándékkal, hogy veszek tőle valamit, hadd szerezzen hozzá illőbb öltözéket. De nevezetes volt, hogy mily rosszúl másolt. Ha ott nem függ előtte a kép eredetije, bajos lett volna megmondani, hogy mi akar lenni a másolat. Nem is mertem dicsérni a művét; azt hittem, okvetetlenűl észre venné, hogy alamizsnát szántam neki. Csak ott álltam a háta megett s mikor egy ízben hátrafordúlt, meg nem álltam, hogy meg ne rázzam a fejemet.

– Rossznak találja a képet, uram? – mondá mosolyogva, megütközés nélkül.

– Nincs annyira rosszúl festve, mint rosszúl látva, fiatal ember. Ön más valamit fest, mint a mit festeni akar. Pardon, – tevém hozzá, – ez csak az én véleményem.

– Egészen helyes vélemény, uram, mihelyt fölteszi, hogy azt akarom festeni, a mit itt magam előtt látok. De ez nem volt szándékom.

– Ah! Ön tehát nem másol?

– Másolni is szoktam, – felelé a fiatal festő némi pirulással; – de csak oly képeket, melyeket el akarok adni.

– Érdekelne, – felelém gyorsan, – ha jó másolatát kaphatnám a Carpaccio zenélő angyalainak. A mit ön itt csinál, az inkább csak variánsa; van talán kópiája?

A fiatal ember az állvány mellől, a hol több kép volt visszáról felállítva, kihúzott egyet. Oly meglepően hű másolat volt, hogy elkiáltottam magamat bámultomban.

Ez önkéntelen bók mintha bosszantotta volna. Az árát kérdeztem s kissé habozva 100 lirát mondott; hozzátette aztán, hogy ha sokalnám, olcsóbban is adná. Az utóbbi mondást hallatlanná tettem és a képet megvettem; az örömet is sikerült valahogy ignorálnom, melyet a gyors alkú fölött akaratlanúl elárult. Megmondtam neki a nevemet, a fogadót és bucsúztam, – de pár lépést téve, visszafordultam és csak odavetve mondám, hogy tán ráérne személyesen hozni el a képet a másikkal  együtt, mely nem eladó, mert szeretném a kettőt összehasonlítani és fölfogásáról vele beszélgetni.

Este felé elhozta a képeket s ezzel alkalmat adott ismeretséget kötnöm egy oly emberrel, a ki minden irányban határozottan vonzott. Fiatalsága daczára volt kifejlett, noha szögletes jelleme, szilárd és benső művészi meggyőződése. A két utánzási mód közti különbséget érdekesen fejtegette. Másolatait, – úgymond, – azért csinálja, hogy megélhessen, szabadabb reproductióit azért, hogy haladjon. Az utóbbiaknál az eredetiből csak a tárgyat és az adott világítást szokta elfogadni, hogy e kereten belől szabadon próbálja ki tehetségét. Ez a gyakorlat érdekesebb és szerinte, érdemesb is a másiknál. S a hogy a két festményt egymás mellé tette, magam is úgy találtam, hogy a másod alkotás többet ért a másolatnál. Megmutatta, hogy a másolatban, bármily hűnek látszott az egész, minden részlet merev, félénk és elfogult, a «tanulmány»-on ellenben minden mozdulatteljes, merész és szabad; hogy az egyik minden tökéletlensége mellett annál jobban lekötheti az embert, mentűl tovább nézi, míg a másik csak az első, futólagos tekintetet bírja kiállani. Midőn lassanként belemelegedett – mert eleinte nehézkesen és csak szavaimra válaszolva beszélt, – művészi fejlődésére vittem a szót, hogy rátérhessek személyes viszonyaira. Ez megint szófukarrá tette. Annyit vehettem ki belőle, hogy előbb diák volt és csak az egyetemen fordúlt a festészet felé. Sokkal később tudtam meg, – mert ismeretségünket mindenféle  ürügy alatt folytattam, – hogy jólétben nevelkedett; hogy atyja, a ki földbirtokos vagy haszonbérlő lehetett, hirtelen elszegényedett; hogy ő maga jog helyett bölcsészetet hallgatván, egyszerre kenyérkeresetre volt utalva s így jutott eszébe, hogy a rajzolásból és festésből, melyet addig szenvedélylyel, de csak mulatságból űzött, kereseti forrást csináljon. Mester és iskola nélkül, rokonai ellenére, kik más pályán támogatták volna, de ez úton cserben hagyták, rálépett az önmívelés terére, s a holtakat, a cinque cento festőit választotta tanítókul. Így került Bécsből, hol rajzleczkéket adott, Velenczébe s innen végig akarta magát «másolni» egész Olaszországon.

Nem fárasztom önt, kedves báró, e viszony leírásával, mely részemről legalább igazi barátsággá izmosodott. Sikerült ezen selfmaking ember tartózkodását annyira legyőznöm, hogy Olaszországon át úti társam lett s vállalkozott az én csekély festői tehetségemet, melyet e czélra elővettem, a magáéval együtt kiművelni. Hozzá szoktunk egymáshoz és jól összefértünk, noha – vagy talán mert – fiatal társam a mindennapi érintkezés bizalmassága elől mindig kitért. Soha sem akart az én coupémba szállni; a hol lehetett, más vonaton ment s legközelebbi állomásunkon, hol külön lakást fogadott, újra találkoztunk. A tanításért fizetést húzott tőlem, a melyből megélt, annyival inkább, minthogy képeit idővel (eleinte persze titkos közbenjárásomra) mind jobb áron kezdte eladogatni. Érintkezésünk művészi és elméleti volt, a nélkül, hogy társadalmivá  lett volna; mert ő mindig a herczeget szólította meg bennem és a formákban valami büszke szerénységgel ragaszkodott a rang megkülönböztetéséhez, noha a lényegben mindig nagyon egyenesen mondta meg véleményét. Egyáltalán különös volt, hogy ez a nálamnál vagy tíz évvel fiatalabb ember idővel engem fiatalított, magát vénítette. Meggondoltsága az én impulsiv lényemmel, nézeteinek és törekvéseinek egyenessége az én barangoló, sétáló életemmel oly ellentétben állt, hogy Telemachosnak éreztem magamat egy önkéntelen Mentor társaságában. Meg vagyok győződve, hogy – noha volt elég ízlése, a vett jótéteményekről soha sem szólni – benső ragaszkodással és háladatossággal viseltetett irántam; de azért annak, hogy mit érez személyem iránt, sem szóval, sem mozdulattal soha sem adta jelét. Sem alázkodni, sem paczkázni nem szokott; de volt valami benne, a mivel sajátságosan tudott hizelegni. Tudott oly módon hallgatni, hogy közlékenynyé lettem, s tudott kevés szóval úgy ellenmondani, hogy ellenvetései sarkalták eszemet és eszmevilágom minden rúgóit mozgásba hozták. Nevetni fog, báró, de nem tagadom: az ő társaságában szellemesnek éreztem magamat. Nem különös ez?

– Cseppet sem az, herczeg. Küstner úr az ön aczéljához való kova volt. Kérem, ez aperçu-t megjegyezni; jobb, mint a miket különben mondani szoktam. Esprit par ricochet.

A herczeg nevetett.

– Ön ép oly szellemes, mint türelmes ember.  Csöndes figyelme az oka, hogy mindinkább elkalandoztam a tárgyamtól. De itt úgy látszik, visszazökkenünk a kerékvágásba. Hogy is kerültünk Küstnerre? C’est ca. Ön úgy találta, hogy az a mód, a hogy én a nőket szeretem, háladatlan szívre mutat. Erről jutott eszembe Küstner, a ki egyenesen szívtelennek mondott. Most már az ő révén visszatérhetünk tárgyunkra.

– Spadaro Carmelára? – kérdé Tessen báró, némi nógatással.

– Még nem, – mondá mosolyogva a herczeg. – Ráér? Igen? Nos hát, gyujtsunk új szivarra, és vitatkozzunk az én szerelmi elméletemről à trois: Ön, Oszkár meg én. Maga a kérdés az, a mi engem érdekel. A kérdés a lényeges. Spadaro Carmela voltakép csak fictio.

Az új szivar égett és a herczeg folytatá:

 

V.
 (Elméletek.)

– Küstner rossz embernek tartott, minthogy – úgymond – a szórakozási viszketegnek, nem is szenvedélynek, kész vagyok annyi nőt – bocsánat, ez roppant bárgyúan hangzik az én ajkaimról. De nem tagadhatom, hogy sokan voltak.

– A semel pro semper elvénél fogva, – mondá Tessen nevetve, – a melyet herczegséged vall, nem is lehetnek kevesen. Valóságos írtó gazdaság.

– Tehát mondjuk: annyi nő boldogságát föláldozni. Hiszen én nem tehetek róla, – tevé hozzá a herczeg inkább szégyenkezve, mint dicsekvőleg. – Mikor az ember ily hosszú legény, kóbor princz és hozzá egy kissé lelkiismeretlen, akkor nem oly nehéz a hódítás, hogy nagyra lehetne vele az ember. Nem is voltam vele nagyra. Kaczérságnak és tetszelgésnek, akárhányszor mondtam ezt Küstnernek, semmi része sem volt az én kalandjaimban. Szórakozási ösztön sem vitt rá, mert én soha sem szoktam unatkozni. Küstner végre rájött, hogy ördögi tudvágy sarkal női szívek bonczolására s ebben lehet is valami. Ama vérszopóhoz hasonlított, ki a Marschner «Vampyr»  czímű operájában szerepel (mely, mellesleg mondva, előttem csak undok butaság) s végül vivisectornak nevezett, a ki tengeri nyulak helyett asszonyok sziveit bonczolgatja. Nem tudom, hogy e pontban miért nem tettek rám benyomást komoly szavai, melyekre különben igen sokat szoktam adni. A vivisectort csak nevettem s azt feleltem, hogy az én tengeri nyulaim még mind életben vannak. De megkisérlettem magamba szállni, hogy tán sikerül-e némi jóakarattal lelkiösmereti furdalásokat fedezni fel magamban? Sehogy se sikerült. A tény az, hogy sohasem hazudtam, mikor egy nőnek azt mondtam, hogy szeretem. De akkor sem hazudtam, mikor a szerelemnek vége volt, hanem – bucsúzva vagy bucsúzatlan – egyszerűen odább álltam. Az én hibám-e, hogy mindeddig az első szerelmi láng fellobbanásán túl egy nő sem bírt lekötni? Lássa, én azt hiszem, hogy nagy ideálista vagyok. Ne mosolyogjon! A szerelemben a quid? előttem közönyös; a quomodo? a legfőbb mértékben érdekel. A czél, a melyre törekszünk, minden nőnél ugyanaz. De az út, a melyen haladni kell, az akadályok és kerülők, a tempó és a hangnem, mindeniknél más. Hát csoda-e, ha oly ember, kit az ilyen érdekel, ki nem láthat női arczot a nélkül, hogy magában kérdezze: vajjon milyenre változnának e vonások, ha a legtompább közönytől a legfőbb boldogság kifejezéseig emelkednének? ha, mondom, ily ember a szerelmet nem mint regényt, hanem mint tárczaczikket, vagy, mondjuk Isten nevében, mint novellát nézi, s ha nem akarja ismétlések  vagy «folytatása következik»-féle hatásokkal profanálni azt az érzést, a mi rövid teljességében oly isteni, mint akár Zeus ősatyánk szerelme?

Önzőnek és kegyetlennek nevezte ezt a fölfogást az én fiatal barátom. Ezt a vádat egész komolysággal tagadom. Engem semmi tudományos, lélektani bogár nem vezet. Komolyan szeretek, midőn udvarlok, és igazán szenvedek, mikor szeretek. De szerelem és szenvedés nálam megszünnek egy bizonyos pontnál; az asszony is miért ne szünhetne meg szeretni és szenvedni? Higyje meg, legtöbb esetben meg is szünnek, s a mi őket néha arra készti, hogy egy megkezdett viszony szálaihoz görcsösen ragaszkodjanak, az nem a szenvedély, hanem a hiúság.

Tessen báró itt oly mozdulatot tett, mely önkéntelenségében ép oly határozottan, mint udvariasan azt fejezte ki, hogy asztaltársának okoskodása nem fér a fejébe. Mint jó modorú ember azonban csak annyit mondott, hogy a herczeg igazán nem tud-e oly asszonyt képzelni, a ki egy férfiút valóban szeret, a ki tehát őt magához lánczolni, ne pedig «végkielégítni» szándékozik. Hisz elvégre vannak oly nők is, a kik nem játékra és mulatságra vannak teremtve. Vannak hitves nők és anyák – és van egy meglehetősen elterjedt intézmény, melyet kezdenek ugyan némelyek elavúltnak tekinteni, de a mely eddigelé az egész társadalom alapját teszi: a házasság. Hát hogy erről mi a herczegnek a véleménye?

Ő herczegsége a megjegyzésekhez oly buzgón integetett a fejével, mintha minden szó az ő lelkéből volna véve. Aztán felszökött helyéről – az ebédlőben már nem volt más vendég – és a bárót fölszólította, üljön a kandalló elé, a hol kellemes tűz lobogott bele a félhomályba.

– Oda lyukadt ki, – mondá élénken, – az ön okoskodása, a hova akartam, arra a pontra, a hol Oszkárral kenyértörésre került a dolog. Szánjon nekem még egy félórát. Ön tapasztalt, okos ember; nem olyan idealista, mint Küstner, mégis látom, van önben sok az ő becsületességéből és józanságából. Ön az igazi békebiró köztem és ő közte. Üljön le, ide velem szembe. Nem iszik még egy cognac-ot? – Jó, én is csak egyet. Most hallgasson rám.

A házasságot említette. Nem tagadom jogosultságát. Szükséges az az egyetemre, szép és fenséges az az egyesekre nézve. De a boldog és a szerencsétlen házasságok aránytalansága köztudomású és szembeszökő. Millió házasság van, melyet ész és érdek teremtett. Az ész és érdek dolga azokat vaskapcsokkal összetartani. Ha magasabb belátás és erősebb érdek nem jön közbe, hogy szétrobbantsa, akkor az ily házasságot idővel a megszokás és a barátság is körülfonja puha, szívós indáival, és Philemon meg Baukisz, karonfogva, lassankint halálra köhögik magukat és egymást. Az ily házasságról, akár boldog, akár boldogtalan, nem akarok beszélni; az nem érdekel, mert nem probléma.

Hanem szólok arról a házasságról, mely noha  nem szabály, csak kivétel, mégis nagy számban fordúl elő: a tiszta szerelmi házasságról. Mondhatja-e, hogy száz, nem: ezer ilyen házasság közt van több, mint kettő, mely beváltja, a mit igért? Elsoroljam-e az ezerféle mozzanatokat, melyek az első mézeshéttől fogva közbe szoktak lépni, a kiábrándulás, a kétkedés, a lankadás, a lohadás mozzanatait, melyekből az a különös tünemény származik, hogy e szerelmesek életében, kiket lobogó vágyuk hozott össze, a ma soha sem hasonlít a tegnaphoz, sem a holnap a mához, még pedig azért, mert – nagyon is hasonlítanak? Tudom, a kivételekre fog hivatkozni. Megengedem a kivételeket és meg fogom mondani, hogy véleményem szerint miért csak kivételek? De a szabály az, hogy a házasság a szerelembe nem fokozást, de még állandóságot sem hoz, hanem csak lankadást, melynek vagy keserű lemondás, vagy nyilt szakadás a vége. És tudja, miben látom az okát? Az emberek szeretik egymást, a nélkül, hogy egymást ismernék. Még ez nem baj. De összekelnek, mielőtt szerették volna egymást, és ez baj. Szerelmi házasságnak hivják, ha égő vágyaktól kergetve, tekintet nélkül a világra és a körülményekre, egymás nyakába röpülnek, rangot, vagyont, hitet, nyelvet, e nagyhatalmat semmibe se véve, időt és tért üres képzeletnek tartva, csak egymást áhítva. És büszkén kérdik: Ha velünk a szerelem, ki ellenünk? De lehet-e az, kérdem, szerelmi házasság, a mit nem előzött meg a szerelem, hanem csak a szerelem látszata? Hát egyáltalán tudhatják-e azok a fiatalok, a kik egymást vágyakozásukból  ismerik, hogy vajjon szeretik-e egymást? Persze, ismerik egymást; ismerték, szerették egymást gyermekkoruktól fogva; lelkük találkozott: oly sziveknek, kik egymásért vannak teremtve, elég egy pillantás, hogy úgy ismerjék egymást, mintha örök időtől fogva egy lényt képeznének. S a többi, s a többi… Gyönyörűen hangzik ez és bizonyos tekintetben igaz is lehet. Arra a szerelemre, a mely eddig összekapcsolta őket, eléggé jól ismerik egymást! S ha a házasság nem volna egyéb, mint ezen szerelem folytatása, akkor még megjárná a dolog. De a házasság másféle szerelem, még pedig az igazi. S hát lehet-e azt mondani, hogy olyan emberek, kik a jó erkölcs korlátai által elválasztva, évekig epekedtek egymás után, kik, – ha messze mentek – egymásból csak ajkaik lehelletét és hajuk illatát ízlelték, hogy azok ismerik egymást? Egyáltalán nem, kedves báró. Szóval – én évek óta el vagyok határozva, hogy az első nőt, a ki még akkor is leköt, midőn – megismertem, hitvesemmé teszem.

– Azt nem fogja megtenni.

– Meg én. Azaz, megtenném, ha megtörténnék rajtam a szerencse, hogy képzeletem szerinti szerelemmel találkoznám. Miért tartja a dolgot oly hihetetlennek?

– Először is, a mennyire ismerhetem herczegségedet, nincs közvetlen veszedelemben. Ön, úgy látszik, a szerelmet oly betegségnek nézi, mely csak recidiva által válik halálossá. És minthogy eddig mindeniken visszaesés nélkül ment keresztül,  nincs ok félni, hogy ezentúl recidiváljon. De ha megesnék is, bizonyára az utolsó pillanatban vissza fogna riadni. Mert nem fogja annyi nő közül, a ki herczegi koronáját viselhetné, épen azt választani, a kit – gyöngének ismert.

– Pedig megteszem, ismétlem önnek, ha e nő az első, a ki odaadása által nem játsza el tiszteletemet. Csak nem fogja tagadni, hogy lehet ily leány, sőt ily asszony is? Hát oly nagy dolog az az erény, mely nem áldozza föl magát a világ minden kincseért, de igenis egy lat aranyért, mihelyt esketési gyűrűvé van kovácsolva? Oly lény, ki nem gondol egyébre, mint szerelemre, ki szabódás, ellenkezés nélkül, a világra és a közfogalmakra való tekintet nélkül, meggondolatlanúl, de önzéstelenül csak a természetnek és szivének enged, ne lehetne szeretetreméltóbb, tisztább és magasztosabb, mint a hősnő, ki szerelmét határnaphoz köti, ki erős az ellenállásban, de egyszerre megpuhul, mihelyt a világi és egyházi hatóság megadta az engedélyt? Kit akarna inkább feleségnek: Heilbronni Katát vagy az orleansi szűzet? Az erős Brunhild magasztosabb eszménye a nőiségnek, mint a szegény Gretchen? Mellesleg mondva, előttem egészen megfoghatatlan, hogy az a Faust doktor hogy hagyhatta oda azt a kedves Margitot. El kellett volna vennie. Csak nevessen. Talán rossz dráma lett volna – ámbár nem épen megvetendő tragikai csomó, egy angyal férjének lenni, mikor az ördögnek adtuk el lelkünket – de mindenesetre jó és szép dolog lett volna. Megfoghatatlan gőg is attól a lateinertól, hogy mésalliancenak  nézte az ily frigyet. Végre is csak a szegény Gretchen pártfogásának köszöni a mennyekbe jutását és megváltását. Úgy van! Az ily szerelem maga a megváltás, a mennyország. Ugyanígy mondtam annak idején Küstnernek is. Azt mondtam neki, hogy én is olyan Faust-féle vagyok, persze tudomány és ördög nélkül; csak egy Gretchenre kéne akadnom, hogy nyugtot és boldogságot találjak. Megmagyaráztam, hogy kalandjaim és szerelmeim nem frivolitásból és szívtelenségből erednek, – csak Margitot keresem. S mikor először emlegették előttem Spadaro Carmelát…

– Valahára! – fakadt ki Tessen.

– Igaza van. Valahára! Beszéljünk hát valahára Carmeláról!

 

VI.
 (A Másik.)

– Anacapri egy kis helység, mely a sziget kimagaslóbb szirtjén, mint a kis Capri város szegényebb húga, szerény, parasztos magányban éldegél. Egy órányira kigyózik a jól ápolt országút, szédítően függve a tenger fölött, Capriból Anacapri felé, a mely még dicsőbb kilátásba nyílik, mint a mélyebb teknőbe simuló városka. Ebben is van egy csomó úgynevezett Hôtel, Albergo és Locanda, mind apró és olcsó szálló-fészek, oly festőknek való, kik itt megvalósítják a lehetetlent, azt t. i., hogy még olcsóbban éljenek, mint Capriban. E helységnek ritkán látható csillagzata volt Spadaro Carmela.

Csodákat regéltek szépségéről, de arról a gondosságról is, a melylyel őrizték. Testvérnénje, hír szerint ép oly szép, ha nem szebb még, mint ő maga, egy franczia művész ledérségének áldozata lett. A szégyen, a testi és lelki szenvedés korai halálba sodorták. Anyja, ki özvegy állapotában egy szegényes szállót tartott, e szörnyű eset után megfogadta, hogy második lányának jobb gondját viseli s már el volt tökélve, házát eladni és biztos keresetéről lemondani, csakhogy idegennel ne kelljen  többé érintkeznie. E szándéka egy ott élő német embernek értésére esett, ki már egy-két éve a kis fogadóban élt s ki e pompás levegőben talált volt gyógyulást súlyos bajából. Kiszolgált porosz altiszt volt, a kinek orvosa déli éghajlatot rendelt, Caprit jelölve meg neki oly pontúl, a hol kevésből eléldegélhet. Ez ember otthoni kis földjét eladván, úgy találta, hogy az anacaprii kis fészekben, mint jómódú magánzó, kamatjaiból megélhet. A korcsmárosné visszavonulási szándéka mint Damokles kardja függött szerény jóléte fölött. Végre ajánlkozott, hogy megveszi a fogadót s az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fogadósnét is elvette. Férfioltalom alatt a szegény asszony kevésbbé féltette kisebbik lányát s így a fogadónak német gazdája, Carmelának német atyja lett.

Rüdeke úr e kettős hivatalát egy porosz királyi őrmester egész tekintélyével és alaposságával teljesíté. A fogadót jó karban, a leányt, a kit gyöngéden szeretett, szoros őrizet alatt tartotta. Ritkán engedte idegenekkel érintkezni, soha sem olyanokkal, kik gyanúra okot adhattak. Szeretete és szigora fokozódtak, mikor felesége meghalt s a leány egészen reá volt utalva. Legszivesebben fogadta házába a német festőket, kivált ha szegényesen léptek föl. Mostohalányát alaposan megtanította német szóra, s a hir azt beszélte, hogy német festőhöz remélte nőül adni – a minthogy pl. a Capribeli híres fogadós is, az öreg Pagano, a nagynevü párisi festőhöz, Hennerhez adta lányát, ki most évenként a leggyönyörűbb freszkókkal ékesíti ipja vendéglátó hajlékát.

A hir, mely a fiatal Carmela páratlan szépségét és szemérmetességét emlegette, untalan körülzsibongta fülemet, mikor pár hét óta Capriban mulattam. Több ízben fölsétáltam Anacapriba, s azon a czímen, hogy földije vagyok, de meg nem nevezve magamat, egy-egy pohárkára betértem Rüdeke bácsihoz. Reményem, hogy a szép lány elémbe kerül, mindannyiszor dugába dőlt. Elhatároztam, hogy nehány napra egészen odaköltözöm. Ecsetet, vásznat és festéket hurczoltam magammal, remélvén, hogy Cerberus hazámfia majd tehetséges festőt lát bennem s így tán nyilik alkalmam, a féltett lánykával találkozni. Küstner, a kit magammal kivántam vinni, a «betörés»-ben semmi áron sem akart részt venni. Egyedül költöztem tehát oda s festő szerepemet, úgy hittem, meglehetős szabatossággal játsztam. Rüdeke tiszteletteljes, de nem igen nyájas gazda volt. Részemről nagy odaadással és szorgalommal vázoltam, rajzoltam és festettem, s azt hittem, már teljesen meg van nyugodva s kezdtem mostoha lányát szóba hozni; hogy annyit hallottam kedvességéről és tisztességéről s hogy boldog volnék, ha csak egyszer is mintául ülne – természetesen, apja jelenlétében. A bácsi fejét rázta, azt mondván, hogy az ő leánya még nem ült senkinek és hogy nem is fog; megigérte anyjának, hogy meg nem engedi. Tréfára fogtam a dolgot s azt mondtam, hogy mégis csak veszedelmes, a fiatal leányt még a férfi látásától is félteni; hisz tudja, hogy német leányaink, a kiknek teljes szabadságuk van, meglehetősen erényesek, – s hogy az elkülönítés a  lányokat rosszabb gondolatokra viszi, mint a jól mérsékelt szabadság. Hát hogy valóban nem lehetne-e a szép gyermeket egész tisztességgel megnézni és tökéletességeiben gyönyörködni? Hisz a festő elvégre nem boszorkánymester, a ki mindjárt megbűvölné?

Festő szerepemet meglehetős szabatossággal játsztam.

Rüdeke vállat vont. – A festő, – mondá – még nem ördög. De egy festőruhába bujt herczeg nem lányomnak való társaság. – Ezzel alázatosan levette süvegét s ott hagyott.

Le voltam tehát leplezve s ezen az uton tovább nem haladhattam. Nagyon bosszantott és bántott a dolog. E láthatatlan lány szépsége mind sűrűbben kóválygott képzeletemben. E mellett gyötört az is, hogy a lányról csak lelki képzetet bírtam magamnak alakítni: látható kép nem akart bennem létrejönni, sőt féltem, hogy képzeletem szegényesnek és köznapinak talál bizonyulni, ha magasztalt szépségéről fogalmat alkotok. Ellenben jellemét világosan elgondoltam. Úgy képzelém, hogy ábrándos és gyermekded egyúttal; hogy kifejlett nőiesség duzzad benne, körülborongva az ártatlanság ködétől, mely inkább a vallásosság, mint a vele született jellem eredménye lehetett; hozzá erős, mélyen érző szívet, mely a legnagyobb szenvedélyre és a legnagyobb odaadásra képes: szóval Margitot, olasz vérrel. Elképzeltem, hogy e lélekkel szembeszállok; kifestettem, hogy mily édes volna e szívet föltárni önmaga előtt. Belehevűltem azon sejtelembe, hogy ő az a lény, mely nekem a keresett nyugpontot megadhatja, a ki a tünékeny diadalon  túlragadna odáig, a hol lekötném magamat és a szerelem vándoréveit befejezhetném. Elhatároztam, hogy nem engedek, mig őt meg nem láttam. Első kisérletem megbukott – tisztára. A féltékeny őrt mindenekelőtt biztonságba kelle ringatnom s e czélra legjobb volt, tisztesség okáért még egy hétig ott maradni s aztán visszavonulni. Ezt meg is tettem s bucsúzásomkor láthattam, mily jól esett a fogadósnak, hogy a gyanús vendégtől szabadul.

Capriba visszaérve, fiatal barátomnak számot adtam az expediczió sikertelenségéről. Úgy találta, hogy jól van ez így s hogy a sors megóvott egy nagy bűntettől. Ez alkalmat adott azon régi vita alapos megújítására, melyből ön az imént egy mutatványt kapott. Kifejtettem neki, hogy nem vagyok kéjencz, hogy látnom kell azt a lányt: talán mindkettőnk szerencséjére. Oszkár ép oly hitetlen volt, mint most ön. Azt mondta, ha mennybéli angyal volna is a lány, nyomorúltan ott hagynám a porban, mihelyt megtépegettem volna szárnyait. Egyébaránt bizonyosan szó sincs róla, hogy angyal s ne hitegessem azzal sem őt, sem magamat, hogy épen egy anacapribeli pórleány legyen hivatva a földönfutó gyönyörvadászt patriarchává varázsolni. Aztán hihetőleg sem szépsége, sem lelki kitünősége nem lesz oly egetverő, mint a hogy elképzelem.

Ezt nyilván fölcsigázott képzelődésem lelohasztása végett mondotta. De én szaván fogtam, hogy megnyerjem kigondolt tervemnek.

– Hisz ebben, – mondám, – igaza is lehet s őszintén szólva, jobban is szeretném, ha így lenne.  Az ön kezében van, hogy bizonyosságot szerezzek. – S mikor csodálkozva nézett rám, előálltam javaslatommal. Azt mondtam, hogy a Rüdeke gyanúja elől, melyet eljárásommal fölkeltettem, még ma Nápolyba megyek, még pedig mindenestül, mintha végleg elutaznám. Szerencse, hogy ő – Oszkár – arra a kivánságomra, hogy velem jöjjön Anacapriba, rá nem állott. Most egészen véletlenül, a nélkül, hogy a derék Rüdeke gyanúját felköltse, ott cseppenhet. Neki, csöndes és higgadt magaviselete mellett, bizonyára sikerülni fog, a lánynyal találkozni és szólhatni. Bolondság tőlem, beismerem; de ennek a bolondságnak, mondám, nem lehet máskép véget vetni, mintha azt a csodás lényt meglátom és megismerhetem, ha másként nem, egy elfogulatlan és megbizható barátom szemei által.

– Mondta, hogy «barátom»? – kérdé Tessen báró. – Igen? Nos, az jó volt, de szükséges is; mert mint szegény és herczegségedtől függő embert sajátszerűen érinthette az efféle ajánlat.

– Hüm, – dörmögött a herczeg, ajkába harapva. – Tehát ön is! – – De legyünk igazságosak, kedves báró. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy ő ez időben már egy cseppet sem függött tőlem. Több mint három év múlt el, mióta találkoztunk. Művészi egyénisége ez idő alatt kifejlett és megállapodott; festményei jól keltek, persze csak külföldön, a nélkül, hogy otthon is hírt szereztek volna neki; ehhez az is járult, hogy egy nagynénjétől újabban kis vagyont örökölt. Hisz tényleg nem sokkal ezen epizód után vissza is küldte egyszerre mind azt, a  mit évek alatt reá költöttem. Tehát függő állásról szó sem lehetett. De ha másként lett volna is, nem úgy bántam-e vele mindig, mint barátommal? Vonzalmamért és bizalmamért nem tartozott-e többel, mint hálával, nem tartozott-e barátságával? Hát folyton arra kellett volna gondolnom, hogy én herczeg vagyok, ő meg roturier? Nem kivánhattam-e inkább én, hogy ő felejtse el a köztünk létező különbséget és hogy a szolgálatot, melyet tőle kértem s melyet csakis jó baráttól lehet kérni, baráti szolgálatnak tekintse? Tehettem én arról, hogy herczeg voltam, ő meg festő s hogy nem volt más barátom? Csak igazságosak legyünk! Legyünk igazságosak!

Elhallgatott és némi elfogultsággal várta a Tessen válaszát. De ez, úgy látszott, nem igen kivánt itéletet mondani.

– Tehát megtagadta? – kérdé kitérve.

– Nem. Ráállott, de kiérthettem volna szavából, hogy kutya van a kertben. Egy órával később visszatértem a tárgyra, oly hangon, mely meggyőzhette, hogy kérésemet nem könnyelműségből, se nem kicsinylésből intéztem éppen ő hozzá, hanem ellenkezőleg azért, mert nagyon becsültem a jellemét. Én, mikor kicsit elmélyedek érzelmeimben, inkább szenvedélyes, sőt, tartok tőle, sentimentalis ember vagyok. Megvallom – nevetséges ugyan, de úgy volt – majdnem könnyeztem, midőn bocsánatot kértem tőle, ha kérésem tán megbántotta volna. Megmagyaráztam neki, hogy az ő közbenjárása kezeskedik mellette, hogy a titokszerű Carmelához  azon erkölcsi komolysággal fogok közeledni, mely az ő itéletét megilleti – mert ő rajta, Oszkáron, lesz az itélethozás. Csak ha ő is azt hinné, hogy e leány képes egy magamszőrű bűnöst megtéríteni, fognék hozzá közeledni. Ebben csak megnyugodhatott?

– És mit felelt?

– Meglehetős ridegen szólott. Képzelődésem láza, mondá, oly fokot ért el, hogy nem fogok engedni és tágítani, mig a lányt meg nem láttam. – Nos, – folytatá, – ha ez így van és herczegséged el van tökélve, e szerencsétlen gyermek nyomát követni, akkor nem árthat, sőt csak használhat, hogy én előbb ismerjem őt! Lehet, sőt valószinű, hogy sem szépsége, sem lelki magva nem éri fel ezt az emésztő tüzet.

– Nos, – mondá Tessen, – hisz így megegyeztek?

– Meg, – felelé a herczeg, – s én meg is voltam nyugodva. Csak időt kért. Megállapodtunk, hogy addig maradok Nápolyban, míg ő ír vagy maga jön át érettem. Elmentem és két hétig hir nélkül maradtam. Irtam, hogy nincs-e semmi közölni valója? Semmi válasz. Telegrafiroztam. Semmi. A harmadik hét végén már szakadt a türelmem fonala, Capriba mentem mindenekelőtt, a régi fogadóba. Azt mondták, hogy Küstner elhagyta a szigetet s levelet hagyott számomra. E levél arra kért, hogy feledjem el őt mint egy háládatlant; hogy visszafizeti, a mit rája költöttem, nem mivel ezzel leróni vélné tartozását, hanem mert módjában  van s mert igen jól tudja, hogy festő-tanulmányaim csak jótéteményeimnek ürügyei voltak. Ezeket szivéből köszöni s mindig tisztelni fog, mint jó és nemesszívü embert stb… Jellememnek azt a sötét oldalát, folytatá, mely nem jóságosnak, sőt gonosznak és kegyetlennek tetszik, nem itélheti el egészen, mert végre is azon belátáshoz jutott, hogy az (képzelje csak, báró!) részbeli elmezavarból ered. Ez okból a rábízott ügyben úgy viselkedett velem szemben, mint egy őrülttel szokás. Tévútra vitt. Rüdeke házába azzal a szándékkal lépett, hogy a leányt, ha beteges vágyaimnak tápot nyújt, tőlem és terveimtől megmentse. Ezt megtette, a lány biztonságban van – s én (már Oszkár véleménye szerint) megmenekedtem egy bűntény, a lány a szerencsétlenség elől. Jól tudja, hogy ez nekem rosszúl fog esni; nem is fogom őt viszontlátni soha. Végül biztositott, hogy megbocsáthatok neki, mert ő is megbocsát; s hozzáfűzte – elég impertinensül – azt a tanácsot, hogy ha jövőre találkoznék, a kit barátságommal ki fogok tüntetni, sohse bízzam meg oly szereppel, a milyent ő neki szántam.

A levelet széttéptem s szótlanul ott hagytam a fogadót. Útközben eszembe jutott Rüdeke után tudakozódni, azon ürügyön, hogy Anacapriban lakást akarnék rendelni egy ismerősöm számára. Erre megtudtam, hogy Rüdeke elköltözött a szigetről, lányostul. Örökölt, mondák, s szállóját eladta. Nem maradt hátra más, mint ott hagynom a helyet, hol a képzelt szerelemért elvesztettem a barátomat.

Ez a Carmela és Oszkár története. Voltakép nincs  rajta semmi s önt hiába untattam egy óra hosszat. Partagosz úr festménye az oka. Szeretném látni ezt a művészt. Hol is lakik?

– A városon kivül, valahol Nussdorf felé. Külön házban él szép feleségével, a kit nem mutat be sehol. Ő sem igen fogad. Tanár az akadémián s ott találni őt műhelyében. Ha holnap délben meg akarja látogatni, előre bejelentem neki herczegségedet. Valószinűleg egy szép hölgyet is fog ott találni, a ki érdekelhetné: Montelione herczegnőt.

– Palermóból?

– Ismeri?

– Őt magát nem, hanem gyönyörű nyaralóját. Ott voltam öt évvel ezelőtt. Hogy kerül Bécsbe ez az asszony?

– Fest; Partos tanítja. Sokat fecsegnek róla, mert a hölgy nem mutatta be magát a társaságban s minden délelőtt ott ül az érdekes magyar műhelyében.

– Szép?

– Gyöngy. De hisz látni fogja. Hát bejelentsem?

– Kérem. De – most jut eszembe, hogy holnap nem lehet. Lord Avendalehoz, ki ma este érkezik, reggelire igérkeztem. Tehát holnaputánra, ha szíves lenne…

– Tehát holnapután.

Ezzel Tessen báró elbúcsúzott, mélyen meghajtva magát új ismerőse előtt.

– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára.

 

VII.
 (Ledér asszony.)

A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap, vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai, ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az egész kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette, hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem.

– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma unalmasabb, mint rendesen.

A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.

– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba is.

– Hogy-hogy?

– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá teszi, hogy én is unalmas vagyok.

– De herczegséged – hiszen…

– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba. Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!

Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.

– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?

– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s Geld. Szörnyű schneidig.

S ezzel elfütyölte a nótát is.

– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas mókáiban?

– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én, gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű alacsonyságot  követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat. Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább, mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

S ujra elfujta a nótát.

– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap «Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így átkozná el a világot:

Wenn aus dem schreklichen Gewühle
Ein süss bekannter Ton mich zog,
Den Rest von kindlichem Gefühle
Mit Anklang froher Zeit betrog,
So pfeif’ ich Allem –

– Az égre! – rimánkodott a festő.

A herczegnő csak folytatta:

So pfeif’ ich Allem, was die Seele
Mit Lock- und Gaukelwerk umspannt –
– Ich pfeife auf den Saft der Trauben,
Ich pfeife auf die Liebeshuld,
Ich pfeif’ auf Hoffnung, pfeif’ auf Glauben
Und pfeif’ vor Allem auf – Geduld!

– Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát kért.

A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.

– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme közé.

– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…

– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több, mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is – tanárszámba vegyem.

S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.

– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám akarta volna magát kötni?

– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire kötni – minden áron.  Magára inkább, mint másra. De maga philister. Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem. Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám? Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk. Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket. Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek. Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj – és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő képzeletemnek. Tehát keresem, igenis keresem azt a férfiut, a kit szerethetek s a kinek meg is fogom  mondani, hogy szeretem, oly egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá. Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést, melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától? A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a keresztyén a nő szivére kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért nekünk erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és dideregnünk! Tiszta szédelgés!

Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani. Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek, melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.

– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!

– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás,  melyet a nőtől követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak, hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A kihívó asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen rút. Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly nőről, a ki szennyes színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban, mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el? Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne olvasgatni, mert  hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy rútnak képzeli-e?

– Csodaszépnek – természetesen.

– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?

«Nem bir örvendeni danáján,

Piros egérke ugrott ki a száján.»

Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről nem. Haragszik?

– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán jól fest az erkölcsösség.

Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:

– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi hírnevét?

– Hirnevemet?

– Azt, Bécsbe érkezik, hol mint Montelione herczeg özvegye minden ajtót nyitva talál s ezen ajtók  mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát; holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni, majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.

– Apácza-élet! Hogy’ tudja?

Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.

– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket – elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa, ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni,  mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és sürgős szüksége leszen.

– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag fogta meg kezét.

– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve, női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam; most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni – Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára  mind azt, a mit neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi, hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár? Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –

– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.

– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a beszélgetésnek adott.

A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán odament, vállára tette kezét és halkan mondá:

– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan hiszi, hogy – eljön?

A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna. Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.

– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag,  a kire ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.

– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár, hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!

Ő is visszatért festőpolczához.

– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról mondhat az ember.

– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman! Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában; de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S ezt egy  tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem magamat!

Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes úton szabadulni.

Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.

– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná valami?

– Általánosságban szólottam.

– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse. Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott, mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja?

Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem szeretném elmondani.

– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.

– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.

– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy valaki előtt elpiruljon. Portenstein herczegre gondolt.

Partos türelmetlenül felelt:

– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.

– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.

Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:

– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem, hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról. Herczegséged megígérte…

– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide jöttem Európa legdélibb  pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg. De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.

– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem vagyok híve a gyónásnak.

– De meghallgatta az enyimet.

– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál fogva érdeklődik azon férfiú iránt.

– Hát elmondom.

– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.

A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt, sértőleg is hathatott.

De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.

– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.

Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró.

 

VIII.
 (Hogyan történt?)

Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,» Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte magukat?

E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel, egymásra bámulva.

Partos előbb tért magához.

– Nem csalódik? Portenstein Erik herczeg?

– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben  oly különös? Egyptomból érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?

Partos új kérdéssel felelt.

– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?

– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen? Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik híres professora.

– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az mégis feltünő.

– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az «Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…

– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt a műhelyben.

Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…

Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.

– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.

– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: – Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér, hideg vér.

Tessen előtt kezdett valami derengeni.

– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?

Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.

– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr, hogy el fogom tagadni? Feleségem!

A báró meghajtotta magát.

– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal, fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!

Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban s minden vasrúd között kibuvót keres.

– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.

– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.

– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.

– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.

– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba.

Itt megszólalt a herczegnő is.

– A rossz lelkiösméreten – mondá higgadtan, de némi gúnynyal is – legjobban könnyítünk, ha meggyónunk. De tanár úr nem híve a gyónásnak. Elkísér-e, Tessen?

Tessen karját nyújtotta.

– Ne még, – kiáltá Partos. – Kérem herczegségedet, maradjon. Szükségem van jó tanácsra. Meggyónok.

– Hát egyedül távozzam? – kérdé Tessen discrete.

– Maradjon, kérem, báró úr is, ha nem untatja a dolog. Megbeszélni a herczegnővel is lehet az ügyet, de a jó tanácsért, tartok tőle, önhöz kell folyamodnom. Egyébaránt úgy is mindent tud, kivéve az összefüggést; érdekemben van, hogy éppen ezt ismerje. Kérem, üljenek le, – bezárom az ajtót, üljünk hadi tanácsot.

Kiment és megmondta a szolgának, hogy nincs otthon senkinek; Partosnénak is, ha véletlenül jönne, mondják meg, hogy az úr elment. Aztán visszatért, az ajtóban megfordította a kulcsot és fölkérte a bárót, mondja el, miképen ismerkedett meg a herczeggel és mit tudott meg tőle. – Ezzel, – mondá, – fölment engem sok ismétléstől és a herczegnőnek módot nyujt arra, hogy egy embert, kit csak híre után ismer, a saját világításában is megismerjen.

Tessen elmondta tegnapi benyomásait, azok elhagyásával, a mik a herczeg száműzetési korszaka előtt történtek; ezeket kényes természetűeknek tartotta  s különben sem tartoztak a Partost érdeklő dologhoz. A herczegnő feszűlten, növekedő érdekkel hallgatta. Minden részlet fontosnak tetszett előtte, a mi a herczeg jellemére és gondolkozására világot vethetett, úgy hogy több helyütt fölkérte Tessent, hogy a herczeg saját szavait ismételje; a Carmela története csak másod sorban érdekelte. Végül, mintha egészen elfeledte volna, hogy Partost nem a herczeg jellemzése, hanem a saját, meglehetősen kényes helyzete érdekli, elkezdett a német aristokrata elveiről értekezni, a kit ő egy cseppet sem hóbortosnak, hanem inkább elsőrangú gyakorlati bölcsésznek tekintett.

– Bocsánat, herczegnő, – jegyzé meg Tessen, én csak elmés bolondnak nézem őt. De nem erről van most szó, – ha nem csalódom – arról, hogy kedves mesterünk kényes helyzetében miként viselje magát a herczeggel szemben? Ha be lehetne bizonyítani, hogy ezen érdekes jövevény rögeszmékben szenved, akkor a legegyszerübb dolog az volna, ha egy félreeső nyájas házikóba vitetnők, kerti kilátással. Csak hogy tartok tőle, hogy erre a kellő bizonyság nem lesz egyhamar megszerezhető. Még egyszerűbb lenne a dolog, ha ő herczegségét egészen épeszű embernek lehetne tekinteni. Ez esetben Partos úr őt a legmelegebben fogadná, elvinné házába és bemutatná neki hölgyét, hogy ime, herczeg, ez Partosné született Spadaro Carmela; be fogja látni herczegséged, hogy bizonyos tervek, melyeket e hölgyre nézve táplálni méltóztatott, ma már túl vannak haladva s nem kerülhetnek többé  napirendre. A baj az, hogy a herczeg se nem egészen bolond, se nem teljesen ép elméjű. Ebben rejlik, szerény hozzávetésem szerint, az egész nehézség.

– Nem egészen, – felelé Partos, a ki e jelenés alatt egy szót sem szólt, s most visszanyerte higgadtságát. – A nehézség rám nézve főleg abban van, hogy egyszer életemben nem mondtam igazat, illetőleg elhallgattam az igazságnak egy részét. Ha úgy jártam volna el a dologban, mint minden másban szoktam, akkor most a herczeget vagy épen nem, vagy teljes nyugalommal fogadnám. Hogy elfogult lelkiismerettel kell őt viszontlátnom, az nyomja szívemet. S még más is. A nőm sem tud semmit arról, hogy mily úton jutottam hozzája. Azt hittem, hogy bemocskolnám lelkét, ha a herczeg szándékairól beszélnék neki. Most mind ezt tisztázni kell. El lehettem készülve erre. Hazugság nem maradhat elintézetlen. Olyan, mint a szálka a húsban; ki kell húzni, vagy gennyedés támad.

– Hazugság… hazugság… – mondá Tessen elgondolkozva. – Úgy emlékszem, boldogúlt atyám aphorizmáiban (legértékesebb hagyatéka) olvastam egy tanácsot a hazugságról… «Ne hazudj soha – félig.» – Azt hiszem, kedves tanár, hogy tovább kéne hazudnia, véges végig. A herczegnek sejtelme sincs arról, hogy bájoló neje ugyanaz a hölgy, ki iránt neki is érdeklődni méltóztatott. Minek tudná meg ezentúl? Ha pedig nem tudja meg, akkor ő Nagysága egyszerűen az ő régi, bár hűtlen barátjának felesége, és

Egyszer életemben nem mondtam igazat.

– Nem voltam hűtlen, – felelé a tanár nyomatékkal. – Hallgassák meg, miként történt minden. Én már láttam volt Carmelát, midőn a herczeg őt még csak nevéről ismerte. Az anacaprii kis templomban találkoztunk. A bibliának nincs mindig igaza. Nem az talál, a ki keres, hanem az, a ki nem keres. A homályos szentélyben egy oltárkép előtt álltam s hogy a kellő nézpontot megleljem, egy lépést hátráltam, midőn lábam valamiben megakadt. Nem értem rá megnézni, hogy mi – mert már is hanyatt feküdtem, bosszankodva és szégyenkezve is, mert mellettem valaki kaczagott. Egy lányka volt, ki ott imádkozva térdepelt s kinek ruhájában megbotlottam. Ez a lány Carmela volt. Bocsánatot kértem, a miért elestemben káromkodtam. Azt felelte, hogy sebaj, az apja is szokott káromkodni, még pedig szintén németül, s hogy a legjobb emberek is néha káromkodnak. Így megeredt a beszélgetés – németül is folytattuk, mert ő mindjárt egy kicsit kérkedett ebbeli tudományával, s úgy találtam, hogy rendkívül szép és vidám lelkű egy teremtés. Mélyebb benyomást nem tett rám. Azért nem is szóltam a herczegnek a találkozásról, a mint egyátalán elvem volt, a szép asszonyokról és lányokról, a kikkel találkoztam, előtte hallgatni. –

– Helyes! – dörmögé Tessen.

Partos folytatá:

– Mikor a herczeg először említette nekem a híres Carmelát, igazság szerint talán megmondhattam volna neki, hogy ismerem. Meg is teszem, ha hozzá tehettem volna, hogy kevésbbé szép hírénél.  Ezt hazugság nélkül nem mondhattam, tehát inkább elhallgattam. Hazugságom tehát voltakép igazmondásból eredt. A herczeg mind jobban belehevült szeszélyébe s azt javasolta, hogy együtt költözzünk a Rüdeke házába. Ez elől kitértem; de nagyon furdalt, hogy az elfogulatlan, kedves teremtést űzőbe vette. Megvallhatom ma, hogy atyja szigora daczára nem jól őrzöttnek tartottam a leányt. Vidámságát és pajzánságát könnyelműségnek néztem, s a hogy velem tréfálgatott és végül megkért, hogy ne áruljam el, hogy oly hosszan beszélgettünk, azt a benyomást hagyta volt bennem, mintha épen a szigorú őrizet tette volna őt titkos pajkosságokra fogékonynyá. Azt is mondotta, hogy apja úgy őrzi, mint valami elbűvölt herczegkisasszonyt, s nevetve hozzá tette, hogy a szomszédasszony is a kártyából «Principé»-t jósolt neki. Mindez fejemben járt, mikor a herczeg Anacapriba készült. A nélkül, hogy legkevésbbé is magamra gondoltam volna, a szép leány szerencsétlenül járt nénje kísértett előttem s elképzeltem a mostoha apa gyötrelmeit, ha Carmela is úgy találna járni. Elhatároztam, hogy megintem s megmondom neki, ki az a festő, a kit hajlékába fogad. A herczeg felsült s én szabadabban lélekzettem egy jó cselekedet öntudatában, melyben az önzésnek semmi része sem volt. Tudják, mi következett. A herczeg nem mondott le az ostromról; azt kívánta, hogy mint szövetségese, mint kémje lopózzam abba a várba, melyet ellene védelmeztem. Ezt sokalltam. Azon a ponton voltam, hogy egyszerűen szakítsak vele. De eszembe jutott, hogy  akkor már azért sem mondana le a játékról. A mily kártyás természetű, gondolám, csak fokozná a tétet, mindaddig, a míg megnyeri a parthiet. Fejes lettem, mikor őt oly nyakasnak láttam s elhatároztam, hogy ez egyszer elvágom az útját. Fogadkozásaira, hogy csak azt a nőt keresi Carmelában, a ki örökre lekösse, s hogy csak akkor fog vele «kezdeni», ha én is az «igazi»-nak találom, semmit sem adhattam. Carmela nem volt Gretchen, s a herczegről egyáltalán nem hittem, hogy Faustnál lelkiismeretesebb fogna lenni. Hagytam tehát Nápolyba menni és megszálltam Rüdekénél, de csak azért, hogy kereken megmondjam ennek, mi járatban vagyok. Többet is tettem. Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e eladni a lányát, hozzátévén, hogy utóvégre lehet, hogy ezzel a lányt is szerencséssé teszi. Sőt azt hiszem, egy kicsit biztattam is, elmondván neki a herczeg sajátságos nézeteit, még pedig egészen a herczeg értelmében: hogy t. i. le is köthetné magát annak, a ki le bírná kötni. Szóval, bizonyos ujsághirdetések stilusában szóltam, melyek azon erényes mondattal szoktak végződni, hogy «házasság nincs kizárva.» Ennyire szívemen feküdt, hogy a herczeggel szemben tiszta legyen a lelkiismeretem. Hisz az öreg német tisztes képű gazember is lehetett, a kis leány pedig oly ártatlan-ravasz keverék, mely legalkalmasabb a herczeg kóborlásainak véget vetni. E beszéddel majdnem életemet koczkáztattam; mert Rüdeke, a ki idővel fél taljánná lett, dühében kés után nyúlt. Kicsavartam kezéből s most már szívem szerint  beszéltem neki. Az öreg erre sírt, mint a gyermek s egyszerre oly gyámoltalannak is érezte magát, mintha gyermek volna. Mit tegyek? – kiáltá folyton – mit tegyek? Aztán fölnézett elhúnyt felesége arczképére, melyet valamely festő fénykép után ajándékba készített neki s térdre borúlt előtte: «Tanácsolj! Szegény gyermekedet akarja!» Igazán szívszaggató látvány volt. Egyszerre felugrott, mintha látománya lenne. – Tudja, mit fogok csinálni? – kérdé. – Ő súgta meg, a jó asszony. Azt teszem, a mit ő akart annak idején s a miben én meggátoltam. Elmegyek, elhagyom ezt a szerencsétlen házat. Mert félek, nem annyira a herczegtől, mint magamtól. Leszúrnám, a hol érném. S aztán mi legyen Carmelából?

Úgy találtam, rendkívül szép és vidám teremtés.

– Ez oly argamentum volt, mely rám is hatott. Azért helyben hagytam elhatározását, sőt segítettem a kivitelben, egy kis tőkét kölcsönözvén neki (jókor örököltem), mely a kis birtok árához csatolva, elegendő lehetett új életpálya megkezdésére. Eddigi üzlete folytatásáról szó sem lehetett s így elhatározta, hogy Rómába megy s ott valamely fogadóban mint kapus keres alkalmazást, a miben németül tudása segíthette. Nem tettem ellenvetést, csak annyit jegyeztem meg, hisz elég lesz, ha félesztendőre tűnik el innen. A herczeg, ha egyszer nyomuk veszett, egyhamar nem fog Capriba jönni, s aztán csak találkozik Carmelának való férj, s ezzel minden félelemnek vége szakad. Egy héttel rá a terv végre volt hajtva s már hírt is vettem Rómából, hogy az öreg ott lakást fogadott s keresi az  alkalmazást. Most már én is fölszedtem sátorfámat s a herczeg számára hátrahagytam a tudvalevő levelet. Egy kissé bántott, hogy így suttyomban kellett eltünnöm; de mégis nyugodt voltam, mert egészben tisztességesen jártam el.

– Bizonyára, – mondá Tessen.

– Eddigelé igen, – jegyzé meg a herczegnő.

Partos folytatá:

– Keressük tovább, hogy hol rejlett a bűnöm; mert kell bűnnek lenni a dologban, noha minden oly természetesen fejlődött, mintegy magától. Legkevésbbé sem volt szándékom az elköltözöttek nyomát tovább követni. Az öreg Rüdekének meg kellett mondanom, hogy mikor, hol ér el levele, mert mindenképen szívén feküdt, hogy a fölvett kölcsönt a kis birtok árából megfizethesse. Hazamenet meg sem álltam Rómában, és mindent, a mi oda számomra érkezhetett, Firenzébe rendeltettem. E küldemények között egy levelet találtam, mely arra bírt, hogy Rómába visszatérjek. Rüdeke beteg volt s Rómába czímzett levelében megkért, látogatnám meg keresztülutaztomban. Rossz állapotban leltem szegényt. Az orvos azon kérdésemre, hogy nem a római éghajlat árt-e neki s hogy baját talán elkerülhette volna, ha Capriban marad, tagadólag felelt. A betegség a tüdő meg-megujúló gyuladása volt s az orvos hite szerint bárhol is így jelentkezett volna. Ez megnyugtatott magamra nézve, de nem a szép leány tekintetében, a ki, ha helyesen olvastam a betegnek és az orvosnak arczvonásaiban, nem sokára egyedül fogott a világban állani. Rüdeke úr  nyilván sejtette a dolgot, noha a lány jelenlétében a legnagyobb bizalmat mutatta közel felépülése iránt. Egy este – mert kötelességemnek tartottam, mindennap elnézni hozzá – Carmelát a külső szobába küldte és nyíltan kezdett velem közel haláláról beszélni. Végül azt kérdezte tőlem, el fogom-e hagyni árváját vagy oltalmazni fogom-e? Zavarba jöttem, mert magamban már rég kezdtem azon gondolkozni, hogy mint menekülhetnék a kedves lány veszélyes légköréből? Hogy a beteg embert megnyugtassam, azt feleltem, hogy baját nem tartom ugyan veszedelmesnek, de hogy barátságomban minden körülmények között bízhatik, s leánya is, ha tanácsomra találna szorulni, reám számíthat. Ezzel nem érte be. Tekintete aggódó és nyugtalan lett, kezem után kapott, mintha nem akarna többé elbocsátani, aztán tört hangon kérdé, hogy hát ne vihesse sírjába azt a vigasztalást, hogy Carmela lesz a feleségem? Meg voltam ijedve. Carmela e szomorú időkben, a mikor mindennap találkoztunk, új és egyre mélyebb benyomást tett lelkemre. Szépsége ellen a rendkívüli hír, mely mint harsonás megelőzte, megóvhatott; kedves, egyszerű lelke védtelenül talált. Különösen egy tulajdonsága vált veszedelmessé, mely ily ritka szép lényben meglepő, mintegy csodaszerű volt: a szerénysége. Tudta, hogy szép, mégis úgy tett, mintha a szépség semmit sem nyomna. Már több ízben kérdeztem volt magamban, hogy e bájos teremtés az ő végtelen egyszerűségében nem volt-e igazán az a lény, a ki a herczeget lefegyverezhette és megjavíthatta volna?  Ezen gondolataim közé úgy esett az öreg ember kérdése, mint kő a kút mélyire. Visszhangjából, mely tompán kongott lelkemben, egy örvény mélységét véltem fölismerni – s így kitérőleg feleltem: hogy Carmela nem mutatott szerelmet irántam, hogy rosszabb volna őt oly férfihoz adni, kit nem szeret, mintha önnön oltalmára bízná stb. Az öreg bocsánatot kért merészségeért, hiszen tudhatta, mondá keserűen, hogy szegény leány becsületes úton nem jut szerencséhez. Hiába iparkodtam őt megnyugtatni. Végre látván, hogy falnak fordul és nem felel, jó’szakát mondtam neki és elmentem. Keresztül kelle mennem a külső szobán, a hová Carmelát küldötte volt. Úgy éreztem, el kell lopóznom a nélkűl, hogy feléje nézzek. De midőn a gyengén megvilágított szoba első tekintetre üresnek látszott, mégis önkénytelenül visszafordúltam. Ott guggolt Carmela, összezsugorodva egy szekrény mögött, arczát, két tenyerével eltakarva, mint egy gyermek, a ki a villám elől búvik. Hallottam görcsösen elfojtott zokogását s úgy éreztem, hogy nem hagyhatom el vigasztaló szó nélkül. Nyilván hallgatózott volt – beteg atyja miatti aggodalmában – s most tudta, hogy gyámolója el van veszve. De a többit is hallotta, a mit beszéltünk; ez meglátszott kínos zavarából, a midőn biztattam, hogy számítson reám, ha véletlen baleset fogná érni, pár akadozó szóval megköszönte «kegyes jóakaratomat,» – hozzá tévén, hogy ő nem fél – megél valahogy Capriban. De szegény atyja! S megáradtak könyei. Vigasztalgattam; egyszerre erőszakosan  kirántá magát fájdalmából, megtörlé szemeit s jó’szakát mondott. Feléje nyujtott kezemet mintha nem látná, szótlanúl bement atyjához.

Tudta, hogy szép…

Elnéztem hozzájuk másnap, s a következő napokon. A tartózkodás, melylyel Carmela ezentúl fogadott, nem hagyott nyugtot. Az elfogulatlanság eltünt érintkezésünkből – és ez a betegágy melletti csöndes együttlétet még veszélyesebbé tette, mint a minő azelőtt volt. Minél kevesebbet szóltunk, annál beszédesebb lett tekintetünk s egy este, midőn a lány borus szeméből csöndes könnyek peregtek, kezeink is találkoztak. A beteg szundikált s én mintegy félve hajoltam föléje, a hogy a tilosban járó gyermek szokott félszemmel anyjára nézni. E közben valami hőséget éreztem kezemen. A szegény leány térdre borulva csókolgatta kezemet. S a midőn ijedten elrántom kezemet, s ő zokogva mondá: – Hagyjon el bennünket! Ne törődjék velünk! – fölemeltem és karjaimba zártam…

A beteg fölébredt; fölemelkedett ágyában, mosolyogva felénk terjeszté reszketeg kezeit, aztán könnyebbülten és kimerülten visszaejté fejét a vánkosra és meghalt.

 

IX.
 (Hadi tanács.)

A herczegnő és Tessen báró megoszlott érzésekkel hallgatták ez elbeszélést. A hölgy súlyosnak és kényesnek találta az esetet. Megengedte, hogy Partos végzetszerüleg jutott oda, hogy Carmelát nőül vegye. Védangyal gyanánt akart belenyulni életébe s végre kénytelen volt a cselekvő gondviselés szerepére vállalkozni, hogy a leány ne legyen szerencsétlenné azon ember által, ki fejébe vette, hogy sorsát intézi s ki talán szerencséssé is tette volna. Ez a féligazság átka, mondá, mely mindnyájunkat elér, a kik oly eszményi erő után törekszünk, melynek csak az észben van forrása, de melyről igazi természetünk nem tud semmit. Természetünk – ezt vitatá az előitélet nélküli hölgy – eredettől fogva önző és élvhajhász. A legnagyobb ámítás és kétszínűség, ez ösztönöknek magunkban és másokban hadat üzenni. Így Partos, midőn látszólag minden önzés nélkül egy kéjenczet rossz cselekedettől s egy ártatlan leányt az elcsábíttatástól akart megóvni, csupa rossz és hűtlen dolgot mívelt s mindhármukat megcsalta: először is jóltevőjét, ki elől most álnév alatt bujdokol; azután  feleségét, kire a maga szerényebb sorsát tukmálta, választást nem engedve, meg se mondva neki, hogy oly ember, mint a herczeg, rá vetette a szemét; s végül önönmagát, mert most csak fölmondásra kötött házasságban él. Mihelyt ugyanis neje megtudja, hogy mi előzte meg e házasságot, érezni fogja, hogy most is van joga – választani.

Tessen lázítónak találta e felfogást. Az ő szemében Partos fölmentésére nem kellett semmi hivatkozás a fátumra; még ha kezdettől fogva is az volt a szándéka, hogy a leányt magának szerzi meg, akkor is teljesen igaza volna. Jóltevőjét semmiben meg nem csalta, csak férfiasan megtagadta tőle a kerítő szolgálatot. Neje iránt nagylelküen és gyöngéden járt el, midőn nem zavarta meg tiszta lelkét annak megmondásával, hogy mily veszélytől mentette meg. S a mi Oszkárt magát illeti, a báró nem látott veszélyt. A herczegnek nem kell megtudnia, hogy Partosné valaha Spadaro nevet viselt, még azt sem, hogy Carmelának hívják. A herczegnek így (ha egyáltalán szükséges őt a tanárnéval összehozni) semmi sem fog feltünni. – Ha önnek volnék, – végzé Tessen báró, – a herczeget el sem fogadnám: ha mégis megtenném, nem mutatnám be nőmnek; ha mégis bemutatnám, nem mondanám meg, hogy ki a feleségem, még pedig nem magamra való tekintettel, hanem magáért a herczegért, ki e részben maniakus és fejébe venné, hogy ön elorozta boldogságát.

Partos egyik nézettel sem tudott megbarátkozni. Nem tett rosszat, mondá, de mégsem érzi magát  egészen tisztának a herczeggel szemben. Épen ezért kénytelen őt fogadni, mert a bujósdinak végét kell vetni. Szabadulni akar a hazugságtól. Majd megmondja neki: Én vagyok Küstner és ez Carmela. Ezzel be kell érnie a herczegnek. Persze az, hogy másnak a felesége, a herczeg szemében még csábítóbbá fogja tenni Carmelát. De ez a csáb egyszersmind korlát, melyen vágyai meg fognak törni s melyet vagy respectálni fog, vagy –

A herczegnő közbe vágott. Igen feszülten kisérte volt a beszédet, s most ellenvetéseit feltünő higgadtsággal és tisztasággal tette meg, mi lázasan égő tekintetével erős ellenmondásban volt.

– Az ön felfogása, – mondá, – igen tiszta és egyszerű; de a lehető következések kevésbbé egyszerűek. A herczeg az ön nyiltságára bizonynyal nem fog hadüzenettel felelni. Még önmagának sem fogja tán bevallani, hogy régi terveivel még most sem szándékozik felhagyni. Az első felháborodás elmulván, tán kezet fog önnek nyujtani azon nagylelkű kijelentéssel, hogy jól tette, a mit tett, s hogy Carmela a legjobb kezekben van. Ekkor aztán ön nem igen fogja eltilthatni, hogy egymással ne érintkezzenek, hacsak nevetségessé nem akar válni. E mellett azt koczkáztatja, hogy neje azt, mit öntől meg nem tudott, egész tisztességgel tőle tudja meg, még pedig az ő világításában. A herczeg aligha azt fogja neki mondani, hogy azért vetette magát utána, mert kedvesévé akarta tenni; de igenis enyelegve, vagy komolyan meg fogja vele értetni, hogy szerelmes volt beléje – a híre után. Nem  lesz elég udvariatlan, elhitetni vele, hogy személyesen megismervén őt, kevésbbé szépnek és bájosnak találja, mint a milyennek gondolta. S bizonyára nem fogja titkolni előtte, hogy esetleg herczegnővé tette volna – sőt tartok tőle, egész bizonyosnak fogja utólag mondani azt, a mi annak idején halvány lehetőség volt. Nem mondom, hogy ez elég, egy nőt, a ki önt oly bensőleg szereti, magából kiforgatni. De nyugtalanitani és zavarni fogja őt, hogy ön sohasem szólt neki a dologról és el fog gondolkozni azon, hogy ön volt az, ki atyját rávette, hogy Capriból elköltözködjék. S ha végül ön jókor állna is a résre, hogy háza küszöbét férfiasan megvédje a herczeg ellen, mi következhetik? Egy hüvös reggeli óra a Prater tisztásain, a midőn ön pisztolyát azon jóltevő mellének szegezi, kit halálos ellenségévé tett.

– Eh, – mondá Tessen kissé idegesen, – olyan tragikus vége csak nem lesz.

– De lehet, – viszonzá nyugodtan a herczegnő, – s a kimenetel nem lehet más, mint végzetes. A megsebesült vagy a megölt vetélytárs veszedelmesebb, mint az éptagú udvarló.

– És hát mit tenne herczegséged az én helyemben? – kérdé Partos.

A herczegnő lassan és meggondoltan felelt:

– Két útja van. Az egyik az, a melyet én követnék, de melyet önnek hiába tanácsolnék. Elmondanék mindent mindkettőjüknek, úgy nőmnek, mint a herczegnek s aztán hozzátenném: – Monsieur et Madame, faites votre jeu. Ismeritek egymást.  Jogtalanul közétek állottam, íme szabad az út. Ha szeretitek egymást, akkor hivatlan prókátor voltam s illik, hogy eltünjem. Ha nem szeretitek egymást, akkor helyesen tettem, s nem én vagyok az, a kinek el kell tünnie. – Szivbeli ügyekben nincs más parancs, mint a természeté. Elvek, törvények csak zavarni és kötni tudnak, megoldani és helyrehozni nem. Ha így jár el, két hét alatt tudni fogja, hányadán van; s ha jól ismeri feleségét, már most is előre tudhatja, hogy az ön javára dől el a kisérlet. De ön nem fogja ezt az útat választani, mert ön az elvek és a tisztesség embere. Szóljunk hát a másik útról. Ön hazudni nem akar, de az igazat sem mondhatja meg. Tehát iparkodnia kell oly helyzetet teremteni, melyben lehető kevés kérdezősködésnek van kitéve s nem kényszerül hazudni, sőt feleségét is hazugságra tanítani. A herczeg tudhatja, hogy ön nős; de azért nem kell nejével találkoznia. Nejét el kell tüntetni.

– Eltüntetni?

– Még pedig azonnal, még ma. A legegyszerűbb dolog a világon. – Csak bemutat nejének? – mondja a herczeg. – Kétségbe vagyok esve, – feleli ön, – nőm a napokban elutazott… Gyengélkedik… vérszegény… az orvosok déli levegőt rendeltek, stb. A herczegnek semmi gyanúja, mert hisz’ megérkezése előtt utazott el ő nagysága. A legrosszabb esetben odavetve kérdezi, hogy hol van a tanárné? Ön ép oly hangon azt feleli, hogy cousinejével a Rivierára ment és orvosi tanács folytán a szükséghez képest vándorol az  egyik helyről a másikra. Ezzel vége. Különösen a cousine meg fogja ölni a gyanúnak minden lehetőségét is, mert hisz Spadaro Carmelának nincs cousineje.

Tessen ezt a javaslatot egészen okosnak találta.

Partos szíve is könnyebbültnek látszott.

– Csakhogy honnan veszem azt a cousinet? – kérdé habozva. – Carmelának csakugyan nincs, és nem ismer egy nőt sem Bécsben – a minek különben magam vagyok az oka.

– Megmutatom önnek, hogy mi az igazi barátság, – felelé a herczegnő, inkább gúnyos, mint jóakaró mosolylyal. – Kész vagyok, önnek nemcsak tanácscsal, hanem tettel is kezére járni. Én leszek a cousine. Nem csekély áldozat, mert égek a vágytól, e herczeggel megismerkedni. De lemondok e kivánságról – legalább egyelőre – hogy önnek kezére járjak. Ha rám bizza nejét (tudja, hogy jól férünk meg egymással), akkor holnap virradóra Abbaziában lehetünk, még pedig oly név alatt, melyet én fogok választani s melyet önön kívül senkinek sem kell tudnia, még a bárónak sem. Szeretném látni, hogy ily körülmények közt hogy jöhetne Erik herczeg a mi nyomunkra?

Tessen, mint egy claqueur, úgy tapsolt a pompás tervnek, mely egyszerre megszabadítá az önvádtól, hogy ő hozta a bajt a festő házába. Kevesebb lelkesedéssel, de igaz hálaadatossággal fogadta Partos a herczegnő ajánlatát. Tudta, mily élénk a herczegnő titokszerű részvéte a herczeg iránt és egész nagyságában becsülte az áldozatot. Egy kicsit meghökkent  ugyan az ellenmondáson, melyben a herczegnő szolgálatkészsége a herczeg nézetei iránt tanusított rokonszenvével állott. De másrészt tudta, hogy ez asszonynak a végletekre hajló jellemében a könnyelműség összefér a legeszményibb önmegtagadással s azonfelül a herczegnő áldozatkészségét arra magyarázta, hogy nyilván maga szereti a herczeget s így érdekében áll őt a Carmela nyomáról elvonni. E fölfogásban annyi megnyugvást talált, hogy örömest megállapodott benne. Biztosabbnak érzi magát az ember, midőn felebarátja önzésére, mint ha nagylelküségre számit.

A herczegnő ajánlatának főelőnye a festő szemében az volt, hogy nejét megkimélhette azon veszedelemnek még sejtelmétől is, melyet Partos a herczegben megtestesítve látott. A hirtelen elutazást a herczegnőnek teendő szivességre lehetett magyarázni. Sokszor panaszkodott volt Carmelának e szellemdús asszony fölött, ki a nélkül, hogy rosszat tenne, mintegy készakarva rossz hírbe keveri magát; sokszor beszélte el, hogy kérte a herczegnőt, változtasson magaviseletén s szabaduljon a hozzá nem való összeköttetésektől. Most úgy adhatta elő nejének az utazási tervet, hogy arról van szó, hogy a herczegnő néhány hetet Abbaziában töltvén, egy csapásra kirántsa magát tarthatatlan viszonyaiból, s hogy e czélra a Carmela társaságát kéri, a ki iránt mindig nagy rokonszenvet mutatott.

Így minden mintegy magától látszott összeilleni, s Tessen azon megnyugvással távozhatott, hogy a megoldás megvan és elfogadtatott. A herczegnő  kész volt Partossal azonnal Währingbe hajtatni, hogy a fiatal asszonyt úti társul megkérje.

… Hét órakor elvitte a vonat a két szép asszonyt. Partos föllélegzett, midőn a pályaudvarról visszament a városba. Felesége kívül volt a bécsi levegőn; Oszkár most már nem félt a herczegtől, sőt sajátságos vágyat érzett, a találkozást siettetni. Kocsiját a Sacherfogadóba utasítá és kérdezősködött Portenstein herczeg után; nem volt otthon. Partos névjegyét hagyta hátra, melyen a – «Partos Oszkár, akadémiai tanár» – mellé onnan ezt a két szót jegyezte: – «quondam Küstner.» – Aztán merengve ment vissza elhagyott otthonába.

 

X.
 (Szereti-e az urát?)

Kettecskén utazni vasúton sajátságos dolog, mely annyiban hasonlít a házasélethez (hisz mai nap ez is rendesen a coupéban kezdődik), hogy sohasem folytatódik úgy, a hogy kezdődött. Ha meghitt ismerősök találkoznak a robogó boudoirban, akkor menten oly erővel ered meg a közlékenység áradatja, hogy azt hinné az ember, sohasem fog megapadni, hanem észrevétlen, mintegy játszva fogja az utazókat a megérkezés kikötőjébe ringatni. De lassanként mégis sekély pontokra ér a beszélgetés; a közlés «esése» csekélyebb lesz; a társalgás, mint az elsekélyedő Tisza, több ízben oly helyre kanyarodik vissza, a hol már megfordúlt, és nemsokára mindkét fél, midőn még látszólag élénk közöttük az eszmecsere, titokban a könyv vagy az ujság felé kandikál, s elgondolkozik, vajjon sértő volna-e most már valami olvasmányba mélyedni? Még nem őröltek le két órát a naphosszat tartó útból, s már is mindenik arcz egy holt lap betűin csüng, mindenik elme más-más gondolatokkal foglalkozik – épen mint olyan házasságban, mely túlságos áradozással kezdődött.

Ellenkezőleg járnak többnyire, a kik mint ismeretlenek szálltak az úti kalitba, s kik eleintén a jól nevelt kulturlények rejtett ellenségeskedésével méregetik egymást, hogy egy tekintettel elhatározzák, vajjon az úti társ mely osztályhoz tartozik: a tolakodóan udvarias vagy a dölyfösen tartózkodó osztályhoz? Állomás robban el állomás után, s a két emberfia a coupé két szélső pontján némán dűl vánkosára s minden telhetőt megtesz arra, hogy a másikat kitagadja a világból. Végre a véletlen elárulja, hogy nem siketnémák. Egy málhadarab gurul le a hálóból s mindketten sietnek fölszedni. A véletlen mindnyájunk gazdája – a tőle való függés kollegákká tesz bennünket. A málhadarab mindegyikünk fejére eshetett volna, az enyimre úgy, mint az övére. Szintúgy a nap is, a mint a Semmering kanyarodóin majd jobbról, majd balról süt be a kocsiba, mindkettőnket megizzaszt, s az alagutakban betolakodó füst mindkettőnket fojtogat. A hőség vagy a füst az egyik utasból egy szitkot vagy egy sóhajt csikar ki, mely a másik lelkén is könnyit. Ez adja az első szót: – F… meleg van! – S szó szóra talál, s az utolsó állomáson a két utazónak, ki talán tíz óra hosszat nem találta meg a nyelvét, annyi a kérdeni és mondani valója, hogy sajnálnak megérkezni… ép mint némely házasságban, mely lelkesedés nélkül kezdődött.

A ki e megfigyelésben némi igazságot talál, az föl fogja tenni, hogy a két hölgy, ki a Bécs-Mattuglie-Fiume-i szalon-kocsiban most ért a Semmering hátára, még igen kedélyesen fog elmulatni;  mert eddigelé, noha meglehetősen jól ismerik egymást, Meidling óta csak igen ritkásan beszélgettek egymással. Már a fiatalabbik, a mint a legközelebbi alagút végén a döbörgés elgyengül, kis bőrvánkosát készül igazítani, hogy elszundikáljon, midőn társa hirtelen elhatározással mellette terem, megfogja kezét és e szókat intézi hozzá:

– Mondja, gyermekem, – szereti az urát?

A kérdés eléggé sajátságos volt arra, hogy a bájos kis asszonykát egy pillanatra kihozza sodrából, még ha jobban lett is volna rá előkészítve. De a kérdés oly csodálatosan vágott össze a tárgygyal, a melyre a szépséges nő eszméi már vagy két órája szakadatlanul voltak irányozva, hogy hatása e pillanatban villámszerű és kábító volt. Partosné oly szótalan ámulattal nézett utitársára, mintha valaki, a kivel ép most álmodott, egyszerre kézzelfoghatólag termett volna előtte. Úgy látszott, várta, hogy a kérdés ismétlődjék. E szünet közben vessünk egy tekintetet a kedves nőre.

Spadaro Carmela nem remeke – klasszikus értelemben – azon ódon talajnak, a melyen bölcsője ringott; de annyival bájosabb emberi lény, mert távolról sem hasonlit istennőhöz. Szépségét a természet úgyszólván elmés ötletekből alkotta szeszélyes összhanggá, mintha a teremtő erő rajta be akarta volna bizonyítani, hogy a legnagyobb genie, a természet, mindenre képes, még a szabály ellenére is. Carmela selymes bőrének bronze-szerű alapszíne van, mely a nyakán, ott, hol a hajzat apraja fodorodik, majdnem feketére sötétül; de  barnás orczáin dús és életteljes pirosság játszadoz, mintha a délies arczulatból éjszaki egészség akarna kicsattanni. Finom és rendes a fekete szemöld, hosszú és gazdag a még feketébb pilla, gyengéd hullámokban simul a sötét selyemhaj, mely oldalt világitva, aranyos barnaságban csillog. De mindez csak alapszín, mely a fényesítő főszint várja – egy oly zene alharmoniája, melyet csak a melodia ébreszt igazi életre. E főszint, e vezérhangot a világos azurkék szempár adja meg, melyen át Carmela lelke oly békésen s mégis valami ámuló csodálkozással tekint világgá. Mikor alszik vagy szemeit behunyja, akkor vonzó, kedves arczot látunk, melyben az orr parányi félrehajlása és a telt ajaknak érzéki szélessége nem marad észrevétlen; de ha ez a két szem végtelen kéke tárva áll, akkor mindenek előtt őket látod, s minden egyéb csak az ő gazdag, meghatóan gyermekes fényükben tünik fel. E szempár nevetségesen nagy és nevetségesen világos; nézése oly őszinte és egyenes, e mellett oly kérdő és kiváncsi, a milyen csak a gyermeké lehet. Nem csoda, ha az egész asszonyra a gyermekség bélyegét nyomja. Pedig e nő termete egyáltalán nem gyermekded: ez alakon duzzadó élet és teljesség uralkodik – «alkotmányos» módon, mert e ruganyos erőt természetes arányosság és jól választott, elegáns egyszerű ruházat mérsékli. A Vénus-alkat féktelen vágyat kelthetne, de a kedves, nagy szemek óriási ártatlansága minden bűnös gondolatot elcsitít és lefegyverez. Lehetetlen volt őt látni és nem szeretni; de hogy vágyra is gyúljon az  ember, vagy nem volt szabad a szemébe nézni, vagy el kelle altatni e hűséges őröket. Igazán, szivtelen kéjencz lehetett, kiben első tekintetre hevesebb kivánságokat kelthetett e verőfényes arczulat, mint hogy a tiszta homlokot gyöngéden simogatva, csak nézze, nézze…

Pedig a lélek, mely ez arczban tükröződött, igen távol állt a puszta gyermekdedségtől: abban egy kis manó egy angyallal ölelkezett: a pajzánság az ábrándossággal. Mi mindkettőt féken tartotta, az Carmela házassága volt egy komoly és jelentékeny férfiúval, kiben Carmela nemcsak férjét és urát, hanem jóltevőjét és gyámolítóját is látta. Ilyennek ismerte őt atyja szavaiból, a nélkül, hogy sejtette volna a veszélyt, a melytől megóvta. Csak azt tudta, hogy atyja kénytelen volt Capriból menekülni, hogy e menekülést Partos elősegítette, hogy atyjának egy kis vagyont kölcsönzött s hogy őt végül elvette, s így férje, atyja, hazája, mindene lett. Elég volt ez arra, hogy hozzá teljes életén át hű bensőséggel ragaszkodjék. Partos határozott, világos lénye, gyengéd és komoly vezetése azonban még tetézte azon mű sikerét, mely Carmela lelkének teljes meghódításában, szivének ájtatos megadásában állott. Nem volt a nőben gondolat, óhaj és ösztön, mely ne Partosra vonatkozott volna. Csak benne és vele gondolkozott és érzett, a mint hogy egész eszmevilágát tőle nyerte s egészen uj szellemi lénynyé vált az ő vezetése alatt. Férje csak ritkán s csak meghatározott czélokra vitte őt a városi életbe; így hát búsásan ráért, eltelni mindazon tanulmányokkal,  melyeket a festő gazdag és finom szelleme számára kijelölt. A fiatal nő lassanként valóságos conpendiumává lett a legjobb értelemben vett míveltségnek; e miveltség modern volt a fölfogásban, melyet kedves esteli beszélgetéseik közben szívott magába, de klasszikai volt tartalmára nézve, mert Partos a legjobb korszakok javából merítette oktatása anyagát. A hogy öltözetet a művész izlésével, a magyar ember eredetiségével s a bécsi lakos chic-jével szemelt ki számára, úgy alakitotta át lelkét is. A délszaki nő tiszta és fogékony természetét a peripatetikus bölcsész becsvágyával igyekezett a műértő asszony színvonalára emelni, a nélkül, hogy gyermekded kedélyén csorbát ejtsen. Tökéletes alkotás sikerült neki e nőben, és ő szerette nejében alkotását. Vajjon nejét is szerette-e? Nem állt-e mint egy megfordított Pygmalion egy élő Galateával szemben, a kit addig formált, mig elég tökéletes volt arra, hogy szoborrá merevedjék?

Carmela nem vetette föl e kérdéseket; de néha érezhette, ha öntudatára nem jutott is, hogy egészen férje szerint alakulván, a gyűjtött kincsért sokat el is ejtett abból, a mi a magáé volt. Pedig az ily hódítás az, mely sohasem foly le lázadás nélkül. Könnyebben áldozzuk föl azt, a mink van, mint azt, a mi bennünk van. Carmela néha sajnálta levetett hibáit és – némely bolondságát. Ha csak tarka sallang lett volna is, mégis helylyel-közzel híját érezte és kedve volt búsulni utána. Férje boldogította s ő büszke volt, vele lépést tarthatni; de néha elcsodálkozott, hogy mért tudott ő leánykorában  a legbolondabb csekélységen jókat nevetni, a legbárgyúbb mesén pedig jó verset sírni, s mért, hogy mindebből most egészen kitanult? Mily pompásan tudta ő régen a tanítót kifigurázni, hogy a többi lányka görcsöket kapott nevettében; hogy tudott éjféltájban átsuhanni Maruccia nénihez, a ki mesélt és jósolgatott neki! Mind ez a bohóság hová lett? Néha oly jól esett volna az ura fülebotját megfogni s addig nyomni, míg feljajdul; miért állott ellene e csábnak? Egy este, mikor Oszkár sokáig késett a városban, már el is bújt a szekrénybe, hogy jót nevethessen rajta, mikor majd hiába keresi és elkezd aggódni. De nem volt bátorsága kijönni a szekrényből, a míg férje a szobában volt; csak mikor észrevétlenül tehette, osont ki félve rejtekéből s egy másik oldalról ment elejébe, szégyelve a csint. Úgy szeretett nevetni – de mostanság bizony csak akkor nevetett, ha ura méltóztatott rákezdeni.

Ezekről az asszonyka eddig mélyebben nem gondolkozott; ma mindez nem akart kimenni a fejéből. Hisz ma váltak meg először, mióta férjnél volt; vagy ezer éjszaka közül ez volt az első, a midőn nem pihent oldalán. E kirándulás eszméje oly váratlanul jött, s oly hirtelen hajtatott végre… Ijedtség is, öröm is volt neki utazni. Megijedt, hogy férjét elhagyja; de örült is rajta, nem tudva világosan, miért? Csak utazás közben gondolta el, hogy tán az önmagával való találkozásnak örült, mert egyedül lévén, tán újra megleli a régi, bohó Carmelát? E mellett egy kissé bosszantotta is, hogy ezen  fontos lépésben neki magának semmi része sem volt; csak a herczegnő kegyelméből kapott szabadságot és csodálkozni sem igen mert, hogy Oszkár eleresztette. Férje azt mondta, hogy utazik, ezzel minden el volt határozva. Hisz ő szivesen utazott, örömestebb, mint hitte volna; de miért nem mondta soha férjének, hogy szeretne utazni, és miért nem jutott Oszkárnak eszébe, hogy tán nincs kedve elmenni? Tán haragudott urára? Dehogy! Óh – dehogy! Inkább magára haragudott, hogy oly könnyen elvált tőle és hogy most inkább kivágyódott az ismeretlen felé, mint vissza az ismert világba. Oszkár ebben ártatlan volt. Hisz Oszkár őt úgy szereti – oly komolyan, oly biztosan, oly szentül, a hogy csak a maga művét szereti az ember. Hátha hálátlan vagyok? kérdé magától, – hátha…

– Ismételem a kérdést: Szereti az urát?

A nagy szemek még nagyobbat bámultak mint rendesen, mikor a kérdés így ismétlődött. Már-már zavartan el akartak fordulni, a mi annyi lett volna, mint bevezetés arra, hogy minden kétségeit kivallja – mert a férfi akkor tekint félre, mikor hazudni készül, az asszony akkor, midőn igazat mond, – ekkor fölébredt benne az asszonytermészet. Eszébe jutott, hogy szép és fiatal nő az, a ki vallatja, a ki oly hirtelen le akarja rántani a leplet szíve szentségéről. Ez önvédelemre sarkalta. A kék szemekből a kis manó villámlott ki s mosolyogva viszonzá:

– Hogy szeretem-e az uramat? Hát ön szereti-e?

A herczegnő nagyot nevetett.

Hogy szeretem-e az uramat?

– Ön egy kis ravasz, – nem csalódtam magában. –

– Hogy-hogy, Principessa? –

A társalgás olaszul folyt, olasz élénkséggel. A herczegnő még közelebb ült Carmelához; szép arczát két tenyere közé fogta és bizalmasan beszélt szeme közé:

– Mindig gondoltam, hogy maga nem lehet oly egyszerű, a milyennek látszik. Minden szép asszonyban egy ördög lakik, különben nem is lehetne szép. Az úgynevezett malaszt nélküli szépségek voltaképen hamisság nélküli szépségek. Tudtam én, hogy él önben az ördögöcske, ha méltóságos urától nem mer is mocczanni. Alig kerül ki a mester bűvköréből, már megszólal a pajkos manó. Azt kérdi Manócska, hogy én szeretem-e a maga urát. Nem, Manócska, nem szeretem. Tán szerettem volna, de ő oly unalmasan becsületes és hű – oly antik, – én meg únom az antik alakokat, kivéve a satyrokat. Az én kérdésemnek egészen más a czélja, mint hogy elszeressem a maga férjét. Egy történetkém van a maga számára, de csak úgy mondhatom el, ha bizonyos vagyok benne, hogy maga egészen bizonyos arról, hogy szereti az urát.

– Egy történetke! Jaj, mondja el!

– Elmondom, – de előbb biztosíték kell. Oly történet az, melyet férje nem mondott el magának, pedig ő is tudja. Tehát vannak rá okai. De nekem is vannak okaim, hogy elmondjam. Partosnak kötelessége lett volna, hogy önt beavassa;  de talán kételkedett, hogy eléggé szereti-e, hogy baj nélkül meghallgathassa. Azért újra kérdem: szereti-e az urát?

Most már lehetetlen volt nem válaszolni. Nőolvasó be fogja ismerni, hogy oly asszony is, ki férjét gyűlöli, ez esetben kész lett volna esküvel erősíteni hő szerelmét. Történetkéről volt szó! Carmela is megesküdött, és nem tett hamis esküt. De midőn a herczegnő komolyabban ismételte, hogy oly mélyen és igazán szereti-e Oszkárt, hogy egy hibáját is megbocsátaná, akkor az asszonyka egészen kipirult és sugárzó szemekkel kiáltá:

– Carissima principessa, mondja el, mondja el! Szeretem Oszkárt – ki ne szeretné? De ahhoz, hogy imádjam, csak egy hiányzik; az, hogy valami hibája is legyen!

– À la bonne heure, – mondá a herczegnő könnyebbülten. – Világos. A tanár úr tökéletessége elnyomja önt. Ezen könnyíthetünk. De a kis história nem oly komoly, mint a bevezetés volt, hanem igen jó megfér egy kis vacsorával, a milyent a fogadós ide csomagolt. Mindenekelőtt terítsünk.

A díszes ét-kosár, mely minden kivánatos ízzel meg vala rakva, nemsokára kifejtette szép adományait. Az utazás egyetlen alkalom, a mikor a nő férfiak jelenléte nélkül is élvezetet talál az evésben. A herczegnő ép oly jóízűen evett-ivott, mint a hogy mesélt; Carmela kellemes és fokozódó izgalommal hallgatta, s észrevétlenül lépést tartott vele az evésben és ivásban is. A história, melyet hallott,  az ő saját igazi története volt s a herczegnő örömmel látta, hogy Carmela tisztán kómikus oldaláról fogta föl. Nagyokat nevetett az asszonyka Portenstein herczeg fölsült cselein, bolondos elvein, s hogy mily könnyen fog szíve tüzet, hogy még könnyebben elhamvadjon. S azon is nagyot nevetett, a mivel a herczegnő befejezte történetét, mondván: – Mindebből láthatja, hogy derék ura voltaképen hamis kópé (persze szerelemből) s hogy a szegény herczegnek szépen kitörülte a szemét.

Nevetett, mondjuk, de némi erélylyel hozzátette:

– De az enyimet is. Voltakép Oszkár sem volt jobb véleményen rólam, mint az a drágalátos Principe. Ugyan miért? Igazán azt hitte-e, hogy csak egy pillanatra is habozhatnék, ha választanom kellene? Ilyen két ember közt! Egy naplopó és egy művész közt, egy kéjutazó és egy gondolkozó közt, egy szerelmi mesterember és egy – férfi közt! Hisz az nem is választás! Volna-e nő, a ki itt még ingadoznék? A férfiak nagyon ostobáknak tartanak bennünket.

– Ki tudja? – viszonzá elmerengve a herczegnő, karikát fujva czigarettejéből. – Volt-e önnek más választása? Tudhatta-e előre, hogy vajjon egy ily gavallér, egy előkelő bolygó, egy pompás tollú vándormadár, ki csak souverain élvezetre van teremtve, a világ díszeül, nem teherhordó állatnak – hogy vajjon ily férfi nem tenne-e, – tán épen állhatatlanságánál és megfoghatatlanságánál fogva, – nagyobb benyomást szívére, mint ünnepélyes férj  ura? Persze, a házasság…! Ha ez a női boldogság eszményképe, akkor meghiszem, hogy a professzor úr a férfiak netovábbja. De ha a házasság csak eszköz, és a czél a szerelem, akkor az oly férfiú, milyen a herczeg, mégis kissé veszedelmessé válhatnék magácskára nézve.

– Ennyit sem, ni! – felelé Carmela, középső ujjával elfricskázva a czigarette hamvát a herczegnő köpenyéről. – Szeretnék vele találkozni, hogy bebizonyítsam.

– Az nem oly lehetetlen, mint gondolja, – mondá a herczegnő nagy élénkséggel, még közelebb férkőzvén az ámuló Carmelához. – Hallgasson rám, lelkem…

A vonat már a zöld Styria déli határán dübörgött; a kocsi-osztályokban már a kék lepel borította az álmos mécseket; az utasok már jobbadára a leghihetetlenebb fekvésben szundikáltak s a legképzelhetetlenebb hangokon hortyogtak s csak mint a más világról hallották a mozdony füttyeit: de a két szép asszony még mindig vigan fecsegett és szőtte a beszéd fonalát végtelenül. A herczegnő előbb csak atyja elköltözéseig mondta el Carmelának a történteket, most megtoldotta a legújabb fordulattal, a herczeg Bécsbe megérkeztével. Carmelát a Partos aggódásai, a «Corpus delicti» hirtelen eltávolítása (a hogy ő az abbaziai kirándulást nevezé) mód nélkül mulattatta. Azután önmagáról beszélt a herczegnő, vigan, cynikusan – de ezt már komolyabb részvéttel hallgatta a kékszemű asszony; a kis ördög, úgy látszik, már elszundikált lelkében,  s csak az angyalka virrasztott… Az elbeszélés után vita következett, elmélkedés a nőkről, a férfiakról, szerelemről, házaságról, arról, a mi tiltva van s arról, a mi meg van engedve… És végül tréfák következtek, meg tervek, meg egy kis összeesküvés…

Carmela nem emlékezett, hogy éltében ily jól mulatott volna; kevés híja, hogy azt nem találta, hogy először boldog életében. Több ízben behunyta szemeit, mintha így jobban tudná megragadni vidám gondolatait, melyek csapongtak agyában és nem akartak helyt állani. A herczegnő mind hosszabb szüneteket tartott s végre elhallgatott; Carmela lassanként álomba mosolyogta magát.

A Karst fölött szürkült a reggel s már távolról az Adria rózsás tükre ragyogott. Carmela békésen aludt, mosolygós gödröcske játszván üde arczában. A herczegnő erősen nézte. – Mily szép ez a nő! Csak álmában ne lássa! Nem is fogja!

Egy negyed óra multán a vonat megállott a mattuljei kis pályaudvaron, a hol az abbaziai kocsik várták az ásítva didergő utasokat.

 

XI.
 (Viszontlátás – elválás.)

A legkellemesebb meglepetéssel olvasta volt Portenstein herczeg a névjegyet, mely az elveszett jóbarát közellétét oly váratlanul jelentette. Midőn másnap a festő-akadémia elé ért, valóságos szívdobogást érzett. Ösztönszerű lénye előre is lelkesedéssel töltötte el az újra éledő baráti viszony iránt. Nem lehetett már harag közöttük; hisz Oszkár az idegen név mellé odaírván a régit, gyöngéden jelezte, hogy vele szemben a régi akar lenni. Hogy neki is van megbocsátani valója, az a herczegnek örömében eszébe sem jutott. Megszokta, hogy fiatalabb, de határozottabb társában felső forumot lásson. Most a jellem főlényéhez még a bevégzett művész tekintélye is járult – a tanítványból mester fejlődött. Elfogult örömmel kopogtatott a herczeg az ajtón, melyre Partos neve írva volt – s melyen belől a festő már hasonló nyugtalansággal várakozott, az alig engedelmeskedő ecsettel kezében.

Az első pillanat megoldta az igézetet. Egy kézszorítás, egy ölelés – s a herczeg azonnal érezte, hogy minden rendben van. De szóval is el akart hárítani mindent, a mi a multból nyomasztólag  hatolhatna közéjök. – Egy indítványom van, kedves Oszkár, – mondá. – Beszéljünk mindenről a világon – hísz annyi a megbeszélni való, – csak egyről ne. Azt indítványozom, temessük el ezennel ünnepélyesen Spadaró Carmelát. Ő választott el bennünket – voltaképen nem ő maga, hanem az a délibáb, melyet én róla alkottam. E percztől fogva megszünök rá gondolni – nem fogok róla kérdezősködni, ezennel bevádolom, elítélem, lefejezem, eltemetem. Halva van – requiescat – jól van?

Partos egy kicsit elpirult s azt mondta, hogy – jól van. – Aztán – kérdezetlenül – kezdte magyarázni, hogy miért változtatta meg nevét. Magyarországon születvén, hol családja egyik ága a Partos nevet viselte, azon rokona kedveért, kitől örökölt, ő is Partosnak nevezé magát. S ezzel áttértek a festményre, a mely őket újra összehozta, megnézték a műhelyben levő munkát és vázlatokat s beszéltek a fejlődésről, melyen Oszkár felfogása és technikája keresztül ment. Ez oly élénken foglalkoztatá a lelkes műbarátot, hogy hajdani párfogoltjának külső életviszonyaira alig gondolt. Nem igen érdeklődött családi élete iránt s inkább csak udvarias sajnálkozással vette tudomásul, hogy Partosné egészségére való tekintetből távol van. Csak annyit kérdezett, hogy nincs-e komoly baja, a mely a művész munkakedvét rontaná s azon készséggel és orvosi bölcseséggel, melyet mindnyájan tanúsítunk, mikor valami betegséget csak hallomásból ismerünk, hozzá tette, hogy bizonyosan meggyógyul, csak gyermeke legyen.

Aztán magára tért át a herczeg, utazásaira és benyomásaira. Elmondta, mekkora híját érezte Oszkárnak keleti utazása közben. Most azon a ponton volt, hogy öccse, az uralkodó herczeg óhajtására haza menjen, de nem végleg – legalább a mennyire tőle függ, – mert ő borzad azon otthontól, mely oly ridegen kilökte magából. Az uralkodó herczeg igen szerencsétlen volt. Egymásután elhaltak gyermekei. Vakbuzgó hitében balsorsát annak tulajdonította, hogy a család kegyetlenül bánt Erikkel, midőn a lemondásra kényszeríté. Pedig ő – Erik herczeg – nem tart haragot. Hajlandó hazamenni, hogy erről biztosítsa öccsét és megvigasztalja. Aztán megint világgá – talán Indiába… vagy déli Afrikába.

Oszkár általában nagy változást talált pártfogójában, még pedig az ő felfogása szerint, kedvező változást. A herczeg komolyabbnak, mélábbnak, sőt, bizonyos értelemben, fiatalabbnak látszott, mint négy évvel ezelőtt. A viszontlátás örömében oly bensőséget, ragaszkodást és egyszerűséget mutatott, mely Oszkár előtt egész új dolognak látszott s melegebben vonzotta őt hajdani párfogója felé. Kissé bántotta, hogy titkon megszólalt szivében azon önző gondolat is, hogy az álmodott Carmelára nézve ez a mostani Erik mindenesetre veszélyesb lehetne, mint az akkori szellemeskedő tourista.

Partos ettől fogva gyakran és hosszan találkozott a herczeggel és mindannyiszor Carmela merült föl előtte, naponként élénkebben és aggasztóbban. Pedig nem igen tudta, mi nyugtalanítja? A kedves  és drága lény távolléte volt-e, vagy szemrehányás a multból, vagy aggódás a jövő iránt?

Partos sokat gondolkozott most feleségéről s erre az ő levelei is szolgáltattak anyagot. Az asszony gyakran írt, még pedig jól és érdekesen; de e levelek hangja új volt Partos előtt. Levelei csapongók és pajzánkodók voltak. Carmela jó kedvvel rajzolta a fürdőtársaság egyforma életét s hozzátette, hogy az majdnem oly unalmas, mint a währingi élet. A tájat gyönyörűnek találta és Caprihoz hasonlította, de hozzá tette, hogy Capri mégis csak más, – vajjon soha se fognak-e többé Capriba menni? Azt is írta, hogy isteni jó kedve van; csak egy kicsit vágyik férje urát látni, ha csak azért is, hogy megpróbálja, fél-e még a tanár úrtól? – Ez nagy szegett ütött Partos fejébe. Tehát félt tőle! Többször gondolta volt ezt, de nem akarta elhinni. Egyik levelében Carmela hirtelen átmenettel azt a kérdést vetette föl, hogy miért oly tökéletes az ő ura? Hogy az ily hibátlanság hiba az ő (Carmela) szemében. Gondolkozzék az Istenért, hogy nem talál-e valami hibát lelkiismeretében? Kétszeresen tudná akkor szeretni.

E levél kissé megijesztette Partost. Attól félt, hogy a herczegnő társasága elrontotta a kis angyal ártatlanságát. Szívéből kezdé óhajtani, hogy a herczeg távozzék és az epizódnak vége legyen. Ez óhaj váratlanul teljesült. Egy sietve írt levélben Portenstein értesítette, hogy hirtelen el kell utaznia; nem tudja, mikor térhet vissza Bécsbe, de mindenesetre meg fogja írni.

Partos mintha újjá született volna, oly könnyűnek érezte lelkét. Egy jókedvű, majdnem bolondos levélben – maga sem tudta, hogy jutott e hanghoz, – értesíté Carmeláját, hogy keresett magában hibát, talált is eleget s alig várja, hogy neki meggyónhasson. Csak igyekezzék mentől előbb hazajönni, mert eddig a herczegnő is bizonnyal ráunt Abbaziára. A herczegnőnek pedig megirta, hogy az ellenség eltünt s nincs többé szükség arra, hogy a herczegnő az ő kedveért száműzetésben éljen. Abbaziában élni, írá, és Meyersberg nevet viselni, mégis nagyobb áldozat az ily szép nő részéről, semhogy sokáig elviselhesse.

Első nap csak a herczegnő felelt. Azt írta, hogy Carmela társaságában oly jól és boldognak érzi magát, hogy áldozatról szó sem lehet. Csak nem lesz a tanár úr oly önző és irigy, hogy sajnálja tőle azt a megtisztulást és földerülést, melyet ő e kedves lélekből merít? Carmelának is jól esik az ottani élet. Oly víg, oly gyermekes, oly bolondos, mint soha: iskolás gyermek módjára élvezi a szabadságát. Ehhez egy kis czélzást csatolt a herczegnő, hogy tán nem ártana, ha a bájos gyermek otthon is tarkább oldaláról ismerné az életet. Oly okos és tanult nő, az összhangzatos míveltség remeke: miért a világ elől őt, s a világot előle rejtegetni?…

Partost e levél gondolkodóba ejtette. Mindig meg volt győződve, hogy feleségét boldoggá teszi. Addig védekezett azon túlzott hálaérzet ellen, melylyel neje benne oltalmazóját, jóltevőjét és mesterét  tisztelte, míg végre mégis hallgatagon beleszokott felsőbbségébe. Most elmerengett azon, hogy mily szomorú lenne, ha kisülne, hogy azon lénynek, kit saját képmására formálni vállalkozott, igazi jellemét sem tudta fölismerni. S a mint így felcsillant előtte a lehetőség, hogy Carmela talán másforma, mint a minőnek ő eddig gondolta, hogy azon forma mögött, melyet urától nyert, egy sajátságos, előtte még ismeretlen lény lappang – valami nyugtalan, új érzet, valami új szerelem ébredett szívében. Nyugtalanság, hogy e lény őt igazán szereti-e? Új szerelem – az új lény iránt! S most úgy érzé, hogy eddig nem is szerette nejét, mert hisz önmagába csak nem szerelmes az ember. Álmodozni kezdett ez új szerelemről, oly boldogságról és örömről, melyet eddigelé nem ismert, talán – apai örömről…

Másnap Carmelától jött levél. Jelenté, hogy a herczegnőnek nincs nagy kedve visszamenni, ő maga azonban kész utazni, akár egyedül is, ha Oszkár úgy kivánja. De mielőtt hazamenne, egy vallomást kell tennie, mely már sokszor volt a nyelvén, de nem mert vele előállani. Pedig gyerekség az egész s most is szó nélkül hagyná, ha egy véletlenség nem jött volna közbe, melyet intésül kell tekintenie. A herczegnő Abbaziában egy igen előkelő és szellemes úrral ismerkedett meg, kit Bruckthal grófnak hívnak s ki igen sokat van velünk. – Az én szememben, – írá Carmela, – azzal az egy vonzerővel többje van, hogy egy kicsit rémszerű. Ugyanis csodálatos módon hasonlít valakihez, a kit  évekkel ezelőtt sajátságos körülmények között láttam, – otthon, Anacapriban. S itt következik a vallomásom. Soha sem mondtam meg neked, hogy leánykoromban érdeklődtem egy férfi iránt, persze csak gyermekmódra. Német festő volt, a ki apámnál megszállt. Apa akkor padlásszobámba zárt s nem engedett nappal lejönnöm. Ez ingerelt s én folyton az ablakból leskelődtem a festőre. Meg is láttam, s magas, imponáló alakja annyira megtetszett, hogy kedvem volt lekiabálni: «Itt vagyok!» Mert elhitettem magammal – hisz oly fiatal voltam! – hogy ő álruhában bujt princz, ugyanaz, kit Maruccia néni nekem egy ízben a kártyából megjövendölt. Ennyi az egész. Vétek volt-e, hogy neked el nem mondtam? Hisz tréfából megtettem volna, ha egyáltalán szoktunk volna egymással tréfálózni. De komoly vallomásnak mégis nevetséges lett volna. Ma sem írnék a dologról, ha ez a Bruckthal gróf nem volna szakasztott olyan – mint az a német festő. Megfoghatatlan módon hasonlítanak egymáshoz. Meg nem állhatom, hogy legközelebb meg ne kérdezzem tőle, volt-e valaha Capriban…

Partos fejéhez kapott, mikor e levelet elolvasta. Forróságot érzett s homloka mégis oly hideg volt. Azt hitte, hogy mindjárt, készület nélkül, a pályaudvarra kell sietnie, s a leggyorsabb vonaton délnek röpülnie, hogy kedves madarát visszahozza a biztos kalitkába. Valami még tartóztatta. Egy kicsit szégyenkezett is, meg aztán véletlenség is lehetett a dologban. A festő, a ki elől akkor Carmelát  dugdosták, más is lehetett, mint Erik herczeg, s akkor Bruckthal gróf sem lehetett Portenstein. Egy napig várt, hogy kijózanodjék s okosan tudjon gondolkozni. Másnap a következő levelet kapta Abbaziából:

«– április 1-én.

Drága Oszkárom!

Igen, csodálatosak a sors ösvényei. Vagy úgy mondjam: az ön útjai? Mert ön az, ki mint a végzet, mint a gondviselés intézkedett helyettem. Megleltem őt, Spadaro Carmelát – megleltem, kezemben tartom és úgy remélem, enyém lesz. A valóság fölülmulja sejtelmeimet, képzeletemet, legforróbb vágyaimat. Minden, a mi alantias és állhatatlan volt bennem, e nő által megnemesül, megállapodik. Érzem, ő benne van boldogságom, de azt is tudom, hogy e boldogságot végleg csak az ön kezéből illik megkapnom. Valamikor megigértem önnek, hogy e nő, ha szeret, nem fog nekem csak játékul és mulatságul szolgálni. Beváltom igéretemet, nőmmé akarom tenni. De elismerem, hogy önnek van joga a döntő szót kimondani. Jőjjön el. Türelmetlenül várom! Boldog barátja

Erik.

U. i. Carmela nem tudja, hogy ön lejön. Az új hôtelben lakom, Bruckthal gróf neve alatt».

Partos Oszkár sápadtan, de nyugodtan állt ott műhelyében, midőn e különös levelet olvasta. A határtalan gúny, mely abból kirítt, nem csikart ki  belőle szitkot vagy dühkiáltást. Azon emberek közé tartozott ő, kiket csak a lehetőségek nyugtalanítanak, de a bizonyossággal szemben megtalálják a kétségbeesés nyugalmát.

Leírta a következő táviratot:

«Bruckthal gróf, Abbazia. Megtiltom, hogy az illetővel találkozzék. Este indulok. Fegyvert viszek.

Oszkár.»

Milyen nyugodtan és egyformán baktatott az esti vonat a Semmering felé! Nyugodtan és egyformán mindazoknak, kiket üzlet vagy mulatság vitt délfelé s kiknél az első órák csevegés és lakmározás közt, a többiek békés szundikálással multak el. Nekik a dübörgő vaskocsi oly békés fekvőhelyük volt, mint gyermeknek a bölcső… De a megdühödött szörny zajongásával zúgta körül a vágtató gépezet azt a halvány férfiút, ki a coupé sarkába dőlve némán, mozdulatlanul bámult ki a holdfényben derengő hegyek közé. A vonat őrjöngeni látszott, a nélkül, hogy előre menne. Bércz és örvény, hegy és völgy kisérteties halványságban röpültek el szeme elől, mindig másformán, mégis mindig ugyanazok, – mint a mult, melyet elfelejteni nem lehet, s mely még sem tér vissza soha… soha! Oda van, oda egy élet boldogsága – egyetlen hazugság, jámbor hazugság miatt. Hát érdemes volt becsületesnek lenni?…

A vonat tovább száguld, bele a hosszú, hosszú éjbe, melynek vége – megsemmisülés…

 

XII.
 (A herczeg naplójából.)

Márczius 24-én (Bécs).

Irásba kell tennem, hogy elhihessem. A holtak föltámadnak. Spadaro Carmela él… Látni fogom.

Nevetséges. Hát hittem én valaha e szeszélyben? Mi nekem Spadaro Carmela? Hogy évekkel ezelőtt bele lovalhattam magamat egy rögeszmébe, annak még volt értelme. Carmelát szülőföldje legszebb lányának mondta a hír; féltékenyen őrizték; legjobb barátom útjába állott vágyaimnak és erkölcsös ellenkezésével föltüzelt. De mikor itt viszontláttam a jó barát becsületes, férfias arczát, az első percztől fogva igazat adtam neki s szégyelni kezdtem a gyerekes szeszélyt. Zsákban macskát szeretni! S érte föláldozni egy barátomat, a ki tőlem annyira elütő, ki valódi támasz és horgony lehet csapodár, libegő dilettáns életemben. Mikor Küstnert újra szívemre zártam, Carmela csalképe mint egy Homunculus cserépre törött; nevettem magamon s bizonyos voltam, hogy többé rá se gondolok.

Ma pedig ezt a levelet kapom:

«Spadaro Carmela él. Ha Erik herczeg szívében vagy képzeletében is él még, akkor módjában  lesz a herczegnek összehasonlítani képzelete alkotását az eredetivel. Carmela rá fog ismerni a herczegre, ámbár sohasem látta életében. Kíváncsi, hogy ő is megismeri-e Carmelát? Se nevével, se szavával nem fogja magát elárulni; de Abbazia száz vendége között lehetetlen lesz vele nem találkozni. Ez nem komoly szándékú légyott, hanem meghivó álarczos bálra, világos nappal. A herczeg okosságától és loyalitásától elvárható, hogy utazása irányát és czélját titokban fogja tartani mindenkivel, különösen Partos úrral szemben». Aláírva: «Caprice de Capri». Kelt: «Abbaziában, márczius 22-én».

… Gúny ez vagy valóság? Regény, vagy adoma? Ki tud itt valamit Spadaro Carmeláról, kivéve engem, Partost és azt a Tessen bárót? A báró csak nem engedi meg magának az ily tréfát? Nem hinném; hisz ő kerüli a szorosabb ismeretséget velem; igaz, el is hanyagoltam őt, mióta Oszkárral találkoztunk. Kérdést semmi esetre sem intézhetek hozzá, ez nem illenék. Akár tréfa, akár komoly dolog: hallgatok és utazom.

Abbazia, márczius 25-én.

Itt vagyok, Bruckthal gróf neve alatt. A hely gyönyörű – marasztaló; az élet unalmas és majdnem elkerget. Még eddig nem tünt fel senki és semmi.

– Márczius 26.

Megint senki, ismét semmi. Áttanulmányoztam az idegenek névsorát s a lajstrom szerint szemlét  tartottam a vendégek fölött. Sok beteg, néhány szépség, semmi érdekes. Csak három név van a listán, a kinek nem láthattam tulajdonosát: egy tábornok özvegye, a ki podagrában szenved; egy szerkesztő, a ki nem mozdul szobájából, míg a déli szél fú és «Meyersberg asszony, társalkodónőjével». E két nőről azt mondják, hogy szépek és fiatalok, de kerülik a társaságot. Csak pár napig időztek a fogadóban, aztán egy magasabban fekvő, régi nyaralót rendeztettek be maguknak s e félreeső helyen laknak. E rettenetes név alatt csak nem képzelhetem, hogy Capribeli vad zergém lappangjon? Vagy tán a társalkodónő? Brr! Cselédség! Megjárja ráadásul az úrnő mellé. De mint causa principalis a cziczus mégis csak szegényes hódítás. Megeshetik, hogy a hozzáférhető hölgyekhez tartoznak és hozzáférhetetlenség színe alatt akarnak feltünni. Mindegy – utána nézek.

– Márczius 27.

Láttam a Torlics-villát s hallottam, hogy Santa-Luciát énekelték; ennyi minden. Igaz, hogy a fordulóra érve, a honnan a nyaraló először tünik szembe, két nőalakot láttam a verandán. De mire odaértem, eltüntek. Ez inkább mondva csinált szenteskedés. Az ember nem bujkál a saját házában, ha csak ingerelni nem akar. Furcsa! Csak nem fogok sub titulo Carmela valami hétköznapi készpénz-kalandba bonyolódni?

– Márczius 28.

Ez a nap is sine linea. De azt mondják, hogy a két hölgy igérkezett a holnapi jótékonysági tombolában részt venni. Voltaképen már kiváncsi sem vagyok, hanem csak szerfölött unom magamat. Hogy unatkozom, annak legjobb bizonyítéka az, hogy elmélkedem. Hosszú sétát tettem az erdőn keresztül Ika felé s úgy találtam, hogy mégis nevetséges élet az, a mit én folytatok. Séta a világon végig. Gyöngy dolog annak, a ki életével elkészült vagy új életre készül. Békésen tekinteni egy világra, melyet meg akarunk hódítani, vagy a melylyel nehéz küzdelem után leszámoltunk, mélységes élvezet lehet a gondolkozásnak és az érzelemnek. Úgy találtam én is, mikor a katasztrófából a békébe, a játék és élvvadászat éjéből a szemlélet és okulás országába léptem. Azt hittem, végzek valamit, mert bűnhődtem, s elképzeltem, hogy vagyok valaki, mivel új emberré akartam lenni. De mily nevetséges ma előttem az a képzelt vértanúság – s mily csekély a különbség mai tudós ostobaságom s a hajdani kaszárnya-tudatlanság közt! Nem vagyok-e ugyanaz a lapos filkó, a ki azelőtt voltam? Nem futok-e szívbeli ösztön nélkül, csak a változás kedveért, bolondul az ismeretlen után? Mindaz, a mit tapasztaltam és olvastam, a mivel gondolkozva és gyűjtve gazdagítottam elmémet, megóv-e attól, hogy ma is – noha más formában – kártyás ne legyek, a ki unatkozik, mihelyt nincs nyerni és veszteni valója? E dicső öböl iránt, melyben a leáldozó nap a hegységet, a tengert  és a távol fehérlő kikötőt a béke rózsás képébe egyesíti, nem volnék-e vak és tompa, mihelyt ama félreeső nyaralóban ingert lelnék titkos és tilos gyönyörökre?… Bizony, tartok tőle, hogy az embert a szellemi oldaláról művelni hiábavaló törekvés. Az összhang, melyet keresünk (vaj’ létezik-e?) nem abban rejlik, hogy olvasmányainkat mikép válogatjuk, hanem abban, hogy honnan veszszük óhajtásunk tárgyait. Eugène Suet és Zolát olvasni, mikor Wilhelm Meister ott van a könyves polczunkon, durva és barbár dolog. De úgy élni, a hogy a naturalisták írnak s a szerelem nagy rejtélyét egy sor lóugrásos talányra fejteni, az még sokkal durvább és barbárabb dolog. Az Ika-i vendéglőben egy paraszttal találkoztam, a kinek zsémbes felesége ki akarta kaparni a szemét, mert kocsmába tévedt a szegény. Az emberek nevettek a gyámoltalan tökfilkón, a hogy csitítani iparkodott a kofálkodó asszonyt és alázatosan haza ballagott vele. Én meg azt gondoltam magamban – c’est bête! – hogy ennek az embernek jobb dolga van, mint nekem. Hiába, valami páratlan kéj és boldogság lehet az otthonban, ha az ember érte izzadtságot, gondot, nélkülözést, megalázást eltűr, és semmikép ki nem szidatja magát hajlékából. Hazamenet aztán elgondolkoztam, hogy nem jobb lett volna-e, azt a petroleuse szépséget, Melitta baronesset elvenni s családapává lenni? Mily végtelen unalom ez, mely ily gondolatokra tereli az embert! De most csak azt a tombolát várom meg. Ha itt nem ölt testet a Carmela-rém, egyenest  Oszkárhoz sietek, egy új élettervet beszélni meg vele. Megesik, hogy ez az egész kaland az ő tréfája s nincs más czélja, mint hogy azt a régi rögeszmét végleg nevetségessé tegye. Igaza is lenne. Ha jól meggondolom, még ma kéne elutaznom. De mégis – maradok.

– Márczius 29.

Óh! – Óh! – Óh!

Van helyzet, a mikor gondolatainkat és érzéseinket lehetetlen hívebben kifejezni, mint ha egy álló félóráig nem írunk egyebet, mint csupa Óh-t meg Ah-t, meg felkiáltó jelt.

Óh!… Hogy jártam! Mi történt én velem! Mily meseországban vagyok? Lehetetlen – és mégis megtörtént. Láttam Carmelát és – nem tudom, milyen. Két Carmelát láttam, s most nem tudom, – melyiket szeressem!

Pedig mind a kettő szép, bódítóan szép – s mindegyik Carmela akar lenni. Melyik igazán ő? És melyikről kivánom én, hogy ő legyen? Gondolataim összezavarodnak, még a papiron is; szörnyű nevetséges helyzetben vagyok, de mégis komoly izgatottságban – mert érzem, hogy történik valami…

De hát legalább itt, naplómban, csak kell, hogy tisztába jöjjek a helyzet felől. Majd ha nem lesz éjfél, ha nem ülök magamban a nyugodt mécs világánál, ha nem a csendes hold lesz társam, a ki bűvösen reszket föl hozzám a tenger tükréből, ha ismét azzal a két dicső Sphynx-arczczal állok szemben – akkor nem érek rá többé magamhoz  térni s okos gondolatra jönni… Hogy’ is esett a dolog?

Meglátom végre Meyersbergnét és társalkodónőjét. Ők is meglátnak s észreveszem, a hogy egyikök, a nagyobbik, társát, a kékszeműt, meglöki és figyelmezteti, hogy «ez az». Gépiesen közeledem asztalukhoz, legkevésbbé sem sejtve, hogy mitévő vagyok. Látom, hogy az egyik – szeme után a Feketének nevezem – mélyen elpirul, a másik – mondjuk, szeme után: a Kék – majdnem fölkiált örömében. Ez bizonyos. Nem képzelődés; tisztán láttam. Én zavarba jövök s megállok két lépésnyire, nem tudva, mit csináljak. Ekkor a Fekete fölkel, elémbe jön s megszólít olaszul: «Örvendek, Erik herczeg». El vagyok ámulva – de ámulatom fokozódik, mikor megfogva kezemet odavezet a másik elé, s így mutat be bennünket egymásnak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela.» Szemem szikrát vet, mikor rá akarom szegezni a bájos lényre, kitől lázas álmaim megtestesülését várom. De a biztos valóság érzete csakhamar eltünik, még mielőtt megmondhatnám. Mert Spadaro Carmela is fölkel, mélyen bókol, s pajzán méltósággal, mely rettenetesen illik neki, most ő mutat be a másiknak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela». Odanézek a másik Carmelára, mosolyogni akarván a jó tréfán, – de ez oly halványan és izgatottan áll előttem, hogy nem mertem tréfára venni a dolgot. Félve szegezi rám nagy fekete szemét, ingadozik, keze reszketve keresi a szék támláját. Sietek a széket odaigazítani  és szó nélkül közéjük ülök. Ne tagadjuk, hogy a szívem erősen dobogott. Ez ő, gondolám (a Feketét értve) s majdnem magam is reszkettem. De a Fekete időközben magához tért. «Carmela!» mondja feddő hangon, s mosoly mutatkozik finom ajkain, «nem így volt kikötve! Esküszöm önnek, herczeg, engem nem hívnak Spadaro Carmelának». Nagyon együgyű lehettem, de tény, hogy e szóra ismét egész erővel a Kéket fogtam szemügyre s hogy a Fekete egyelőre a földbe látszott sülyedni. Hiába, az ábrándkép, a melyet magunk csináltunk, úrrá lesz hajlamaink felett. A Kék azonban nem látszott az én igézetem alatt állani. «Én meg», mondá nevetve, «esküszöm, hogy engem nem hínak Spadaro Carmelának. Úgy volt kikötve», folytatá barátnője felé, «hogy Excellenza maga keresse ki közülünk az ő Carmeláját. Nos, uram, egyikünk az. Akar bizonyítékot? Bármelyikünk kész (választhat), önnek az anacaprii szállót, a táj képét, az udvart, még a szobának is, a hol lakott, minden bútorát töviről-hegyire lerajzolni. De hisz erre nincs is semmi szükség. Herczegséged tudta, hogy Carmelát szereti, mikor még csak a nevéről ismerte. Oly bizonyos volt ebben, hogy mindjárt kérőt is küldött hozzá. Abban is meglehetősen bizonyos volt, hogy szerelme viszonzásra fog találni – már a maga módja szerint. Csak ne szabadkozzék! Hisz az nem önhittség volt, csak fatalizmus. Egyszerűen meg volt győződve, hogy a végzet önöket össze fogja hozni. A végzet igazat ad önnek. Most itt ül – Carmela mellett. Jog  szerint rá kellene ismernie ezer nő közt; hiszen százak közül, kiket herczegséged szeretett, – a maga módja szerint – csak ő lesz vala képes önt lekötni. Nos, nem százan vagyunk, csak ketten. Nem eshetik nehezére a választás. Sejtelmes szívnek, műértő szemnek, mint a herczegé, semmi sem lehet könnyebb ennél. Paris úrfinak három istennő közül kellett választania, – pedig nem volt annyi tapasztalása, mint herczegségednek. Önnek csak két földi nő között kell döntenie. Melyik hát a szép, az egyetlen? Melyik Spadaro Carmela? – De az Istenért, hamar vágjon más képet! Ott leskelődik Alberti, bécsi gyáros, a ki photografirozni tanult s ma lekapja az egész tombolát. Ha ezzel az arczczal kerülne a képre, a melylyel most bámul reám, mily szerencsétlenség lenne az herczegségedre nézve!» – S itt nagyot kaczagott.

– De Carmela! – feddé a másik.

– Mit parancsolsz, Carmela? – kérdi alázattal a kék.

– El fogod riasztani tisztelt vendégünket, ha ily udvariatlan vagy. – Aztán hozzám fordulva: – Kedves herczeg, – mondá még sápadtan, de nyájas mosolylyal, – ön a mi hivásunkra jött s reméljük, hogy meglátogat bennünket a Torlics-villában. Ne haragudjék e bolondos teremtésre – s nekem is bocsássa meg, hogy nem vagyok sokkal jobb nálánál. Én ugyan nem vezetem, mint ő, orránál fogva, hogy megbotoljék a sötétben, de mégis – a sötétségben hagyom herczegségedet. Igen is, egyikünk Spadaro Carmela. Mindketten  kivántuk személyes ismeretségét, miután távolról hozzánk hatolt a híre. Előnyösb helyzetünket arra használjuk, hogy álarczos bált csinálunk, álarcz nélkül. Ön, mint az urak szokták, vendégorcza nélkül jelent meg, mi – csak a nevünket rejtegetjük… Reménylem, nem bántja, ha kissé megkínozzuk. Egyet már is nyertem az alakoskodással: Erik herczeget zavarban látom, s szeretem ilyennek látni. Nem gondoltam, hogy efféle úr zavarba ejthető. Jól fest rajta az elfogultság s azt hiszem, hogy szellemességének is becsületére válik. Csak okos ember nem restelli, hogy zavarba is tud jönni; ha kevésbbé lenne az, akkor iparkodott volna egy halom frázis alá rejteni elfogultságát.

Melyik Spadaro Carmela?

Ezt a Fekete igen elmésen és respectussal is mondotta. Hangjának melegsége jól esett nekem s végre képes voltam szintén szólani egy pár szót.

Okosat beszéltem-e vagy bolondot? Iparkodom recapitulálni.

– Köszönöm, hölgyeim, – mondám, – hogy az álarczosok kiváltságát oly mérséklettel használják. A maszkok gorombábbakat is szoktak mondani. Nagyságtokról elismerem, hogy a lehető legkiméletesebben adták értésemre (mindegyikök a maga módján), hogy ostoba képet vágok. Kérem, ne bánják; nem mondhatom, hogy valami lángész vagyok; de azt elhihetik, hogy nem vagyok olyan ostoba, a milyennek e perczben látszom. Igaz, hogy sok is lenne. De hisz minden ember együgyű olyanokkal szemben, kikről ő semmit sem tud s kik róla mindent látszanak tudni. Csakhogy  önök sem tudnak mindent, – legalább szabatosan nem. Küstner barátom – más nem lehetett a forrásuk – az én furcsa, mondjuk: könnyelmű eszméimet mindig az ő komor jelleme szemüvegével nézte; azért festette le feketébb színben, mint a milyenek valaha voltak. Ha tehát önök Spadaro Carmelát ismerik, ha ezen ritka hölgy itt jelen van, akkor mindenekelőtt hadd kérjek tőle bocsánatot istentelen szavaimért. Azok nem egyes személyre, hanem csak a nemre vonatkoztak általában, s e szavakban ama hölgy maga annyira ártatlan, hogy őt bizonyára nem sérthetik. Ezenfelül mondják meg neki, hogy sohasem véltem őt oly könnyű szerrel megnyerhetni, a hogy ezt ma egy édes szájacska oly keserűen vetette szememre. Hisz a mit képzeletem ő benne keresett, az nem a könnyű, hanem a nehéz hódítás volt, – sőt mondhatnám, a hódítás lehetetlensége…

Úgy éreztem, hogy jó úton vagyok. De az ördöngős satan bleu szavamba vágott.

– Úgy, úgy! – mondá, – a herczeg olyan, mint az a bizonyos úr a keztyűsboltban.

– Hogy érti ezt? – kérdém.

– Nos az az úr, a ki szűk keztyűt rendelt. Ha fel birom húzni, mondá, akkor nem kell.

– Az adoma, – felelém, – igen csinos, de rám, szép ellenfél, nem illik. Ha csak a lehetlenség birna rám vonzerővel, akkor eddig sohasem szerettem volna, s e perczben – az ön lábaihoz borulnék.

A kék ördög nevetett. – Meg is tenné okvetetlenül,  csak bizonyos volna benne, hogy én vagyok Carmela.

Ismét zavarba jöttem, s nem találtam feleletet; ismét a fekete angyal segített ki a bajból. – Elég volt, – mondá, szelíden, – a tréfából; máskorra is hagyjunk belőle. Mára engedjük át a herczeget kétségeinek. Ha holnap meg akar bennünket látogatni, akkor elkezdheti a találgatást; illik, hogy ily nehéz rejtvényen egy éjjel gondolkozhassék.

Ezzel általánosabb mederbe terelte a beszélgetést, utolsó utazásaimról kérdezősködött, a kék ördög látható bosszúságára, a ki ezentúl ritkaszavú lett. Azért mégis azt hiszem, hogy a kékszemű a Carmela, mert ő mindig Carmeláról akar beszélni. Szebb is, mint a fekete. Vagy tán nem szebb, de gazdagabb szépségekben. Arczocskája valóságos kincses szekrény. Az ember nem győzi sorra venni bájait – úgy szólván zavarja egyik a másikat. Hanem végre is megpihen a szem e tengerszemek kék fényében. És az a duzzadó, ruganyos, kedves ifjú termet! Ezt a gyönyörű márványt, a ki érzővé tehetné! A ki érezné, hogy melegszik, enged, éled – ezt a tiszta kék szemet a ki zavarttá csókolhatná, míg eltelne a szerelem méla bújával és a fekete pilla nedvesen és reszketegen ereszkednék le, elfödni mámorát… óh Carmela!

Carmela! Hátha még sem ő az? Hátha a másik…? Nem vagyok valóságos bolond? Tegyük, hogy a másik Carmela, ezzel kevésbbé szép lesz a kék szem? Sőt hiszem is, hogy a Fekete a Carmela. Az ő szépsége klasszikusabb, stylszerűbb:  az egész nő egy szépség. Az ő komoly, erőteljes és mégis szelid lényében Capri borának egész heve és édessége egyesül. Van oly szép termete, mint a másiknak, csakhogy nemesebb, mert sugarabb, s az idomok nem akarnak túláradni a kereten, hanem harmoniába szorulnak. Aztán csupa szellem és lélek. Itt nem kellene érzést keltegetni; azt hiszem az első, forró tekintetre lobbot vetne magától. Ez a nő olyannak látszik, hogy a ki szerelemre tanítja, annak egyetlen csókjáért meg tudna halni. Ezek a szemek a csók közben nem zárulnak be, hanem megmerevednek a boldogságtól. Oh Car – Milyen nevetséges vagyok! Ágyba!

Márczius 30.

Páratlan szép napot élveztem. Jó ebéd a Torlics-villában, tiszta olasz konyha. Séta a babérfaberkekben, csolnakázás az öbölben. Carmeláról szó sem volt. A Kék unatkozott s majd elszundított a csónakban. A Fekete semmi áron sem engedte aludni. Félt talán, hogy magunkra maradunk? Mikor a Kék egy pillanatra behunyta szemeit, azt véltem, hogy a kék szem eltünésével veszteni fog szépsége. De még szebb volt így. Ha ő lenne!

Márczius 31.

Kirándulás Fiumébe. Felejthetetlen. A Fekete fájdalmat okozott. A hôtelban ebédeltünk – pezsgőztünk is. Megeredt a nyelvem, s egy kicsit elmélkedtem a házasságról és a szerelemről. Az volt a szándékom, hogy megtisztult állapotomat kifejtsem; magamat akartam mintegy térítgetni. Alig pendítettem meg a tárgyat, a Fekete czigarettát  kért és átvette a szót. El voltam ámulva, mikor egészen az én tónusomban – a régiben – mondta el nézeteit. Az én rendszerem, csakhogy határozottabban, a végletekig következetesen kifejtve, női ajakról! Rémes torzképnek látszott. Azt hittem volna, hogy parodizál, de a higgadt meggyőződés hangja, melyen szólott, kizárt minden tréfát s az előadás közvetlen eredetisége figyelmet követelt. – Szerelem! – mondá körülbelül – csak egy érzelmet tudok, a mely e nevet megérdemli. A szerelemnek eszményét abban találom, a mit az istenek szerelméről tudunk. Nem az isteni szeretetről, hanem az istenek szerelméről. A hogy az emberek szeretik egymást, az mégis jobbadára nyomorúságos dolog. Az ő szerelmes gondolataikba annyi más gondolat vegyül! Félelem, tekintetek, önösség, hiúság, gyanakodás, erény, szemérem, lappangó remények, elnyomott aggodalmak – mindez oly zenekar, mely a vezérhangot ledörgi, hogy a nóta nem is juthat szóhoz s csak hébe-közbe nyöszörög ki a lármából. Egészen más az, a hogy az istenek korából zeng el hozzánk a szerelem dallama. Jupiter nem ismert méltóságot, mikor szeretkezett. Danae nem fertőztette meg menyasszonyi nyoszolyáját a német Elza buta kiváncsiságával, a ki Lohengrin elé odateszi az idegenek könyvét, hogy töltse ki e rovatokat: «Honnan jő? Hová megy? Meddig marad? Mi a polgári foglalkozása?» Abból a régi szerelemből persze még származhattak félistenek. A mai még fejedelmi vérből is csak szatócsokat tud nemzeni. S ha még csak a kiváncsiság tenné!  Ez nőies dolog. De mikor alapja csak gyávaság, utálatos meggondoltság! A Honnan és Hová csak ürügy, a mit kérdezni akarnak, az a Meddig? Örökké! Ezt akarják mind válaszul. Örök szerelem! Mily nevetséges! Az örök szerelem a természetesség után jött korszak találmánya. A nemes és boldog szakokból nincs hagyomány, mely azt mondaná, hogy ketten örök szerelmet esküdtek egymásnak. Sem a biblia nem tud róla, sem Homér, sem Sophokles. Még Shakespeare sem ismeri, legfeljebb iróniával tünteti föl néha. Romeo is változó holdra esküszik örök szerelmet Juliának – ugyanazon nézők előtt, kik félórával előbb hallották, hogy Rozamundot nem hagyja, de soha. Örök szerelem! Mintha a valódi szerelemből egy pillanat már nem volna maga az örökkévalóság! Örökké foglak szeretni! Nem annyi az, mintha Nagy Frigyessel azt mondatják: Indulok – a hétéves háborúba? Az örök szerelem fogalma nevetség, de komoly oldala is van. Megmérgez minden igazi érzést. Megfizethetetlen vámmal sujtja a legmagasztosabb érzések szabad forgalmát s ezzel aljas csempészetre ád alkalmat. Az «örök szerelem» balhite az oka, hogy mikor a magunkról való megfeledkezés egy sorba helyezne bennünket az istenekkel, a legsilányabb próza visszaránt a porba; hogy oly pillanatban, midőn két lény a legfőbb önzetlenséggel összeforrna, az Egyik nem gondol másra mint: «Hogy fogok tőle szabadulni?» s a Másik csak azt, hogy: «Mikép fogom magamhoz kötni?… Fi donc!»

Elragadó volt az ő büszke gúnyosságában, mikor ezeket mondta; de noha lelkemből mondta, még sem esett jól. Egész nap nem bírtam róla levenni szememet, de nem is igen beszéltem többet, ha elkerülhettem. Elmerengtem, elhallgattam s jól esik, hogy ismét magamra vagyok.

Mi fáj hát abban, a mit mondott? Maga az elmélet? Inkább azt hiszem, hogy a gyakorlat elképzelése bánt. Ha arra gondolok, hogy ez a szép asszony, az ő tiszta és büszke arczával tényleg is gyakorolja azt a kultuszt, melyet oly határozottan vall, akkor összeszorul a szívem és – olyant látok, a mi nem szép. S ha magam lennék is a szerencsés, a ki az ő teljes odaadásának gyümölcsét szakíthatnám, úgy érzem, hogy nem örülnék neki. S ha hozzá elgondolom, – a mi voltakép nagyon valószinű, – hogy nem volnék sem első, sem utolsó – fi donc! mondom, a hogy ő mondta. Pedig – – az ily fölfogást máskor a nőknél egy cseppet sem resteltem, sőt úgy találtam, hogy magasztos, főkép pedig – kényelmes. De azok más nők voltak. Meg úgy hiszem, hogy ha a kékszemű mondta volna, egy cseppet sem bántam volna. A kedves Kék! Oly ártatlanul hámozta a narancsot, mintha egy szót sem értene abból, a mit a másik Carmela mond. A másik! De hát, vigyen el az ördög, melyik is voltaképen az igazi? Rá kell jönnöm; ezt a nevetséges helyzetet nem bírom tovább. Oszkárnak bizonyára benne van a keze. De miért áll az ellenséghez, miért nem hozzám szegődik? Lovagiatlanság lenne-e őt beavatni? Eh mit – úgy is tudnia kell  róla – cselre cselt! Holnap utolsó kisérletet teszek, hogy magam segítsek magamon. Ha nem sül el, akkor adieu, discrétion, – Oszkárhoz fordulok.

Ápr. 1.

Elment a levél Oszkárnak s egy kicsit nyugtalan vagyok miatta. De nem lehetett másként.

Most már tudom, hogy Ő Carmela. Annyival nagyobb szükségem van Oszkárra. Kedves, édes, szépséges teremtés! Hogy meghatott, hogy megrendített! Oly régen szeretni! Oly soká követni engem hű szemével! Annyira fölolvadni szerelmében, hogy még gondolataimat is magáéivá tette, csakhogy nekem megtessék! A ki erre képes volt, az nem lehet más, mint ő, kivel gondolatban eljegyeztem a lelkemet.

Egyedül leltem otthon, a másik nem akart mutatkozni. Halvány volt és szomorú és épen oly rossz éjszakát tölthetett, mint én. Megjelenése úgy fájt, hogy majdnem szótlan lettem. Nem is mertem kérdezni, hogy mi történt vele, hogy ennyire megváltozott tegnap óta. Végre megszólalt magától, félénken, majdnem reszketve. Mondjam meg, milyennek képzeltem annak idején Carmelát, s mily képet csináltam magamnak jelleméről. Rajzoljam le neki akkori lelkiállapotomat, őszintén leplezzem le, hogy mit éreztem, akár szerelem lett légyen, akárcsak kiváncsiság, vagy még rosszabb valami?

Szavai oly egyszerűek voltak, oly kérő volt tekintete, hogy egyszerre, mintegy meztelenül láttam előtte szívemet s mint egy vízbefuló egy szalmaszál  igazságot kerestem, hogy abba kapaszkodjam. Hiába. A nagy hazugság ott állt előttem; tiszta volt, hogy Spadaro Carmela iránt semmi mást, de semmit sem éreztem, mint a kóborló ember banális kiváncsiságát. Egy név, egy legenda felgyujtott, mint egy szalmaköteget, mely után hamu is alig marad. És ezt most megmondjam neki? gondolám. Hisz az igazat akarja tudni. Megmondtam; tehettem, mert a mit mondottam, az nem neki szólt, a szépnek, élőnek, jelenvalónak, hanem az üres légalkatnak, mely csak saját henye agyvelőmnek szülötte volt. A vallomás nem őt alázhatta meg, csak magamat.

Elmondtam ezt neki, nyiltan, gyengéden megfogva kezét. Éreztem, hogy keze reszketett s csakhamar vissza is vonta. Ez nem illett megszokott lényéhez, de illett érzelmeimhez s majdnem jól esett. – Kedves szép gyermek, – mondám, – Carmela meghalt, a rémkép szétfoszlott, a bálvány a földön hever – ne tegyen több kérdést utána, ha nem akar bántani és sérteni. Egy nő áll előttem, a kit Carmelának hívnak vagy sem, de kinek amaz együgyű diákképzelgéshez semmi köze nincs; a kiben minden becses, minden vonzó, minden fontos reám nézve, csak egy nem: neve és származása. Így nézzünk egymás szemébe, így szóljanak lelkeink egymáshoz, azon borús ködfátyol nélkül, melyet ama név közénk bocsát, tréfa, gúny és czélzás nélkül, mint két ember szokott, a ki először találkozik életében s egymás hírét sem hallotta. Úgy legyen?

Az igazságban különös ékesszólás van. Szavaim  mélyen hatolhattak szivébe. Láttam, hogy szép keble a fodros ruha habja alatt halkan hullámzani kezd, hogy komoly, fenséges arczát csodálkozva, ámulva, aztán mintegy megdicsőülve fordítja felém. Kezével, melyet előbb visszavont, bensőséggel, melegen megszorította az enyimet.

– Úgy legyen! – mondá s megint elfordult. Azt hiszem, egy könnyet rejtett el előlem. És e perczben tisztában voltam, hogy ő az, a kit annyi ideig kerestem.

– Úgy fogom hívni, a hogy maga akarja, – mondám, elcsodálkozva, hogy mily halkan beszélek. – Carmelának nevezzem?

– Nevezzen – Mélának, – viszonzá még halkabban.

Megcsókoltam finom kezét és gyöngéden kérdezém, hogy mi történt vele tegnap és ma közt, hogy oly egészen másnak találom? Hogy remélem, nem esett baja?

– Semmi bajom, herczeg, – mondá s mintegy kérdőleg nézett szemembe. – Csak elgondolkoztam azokon, a miket tegnap beszéltem és – és – elszégyeltem magamat.

E szavakat kimondva, a támlásszékbe vetette magát, tenyereit arczára csapta és keserves zokogásra fakadt.

Nem tudom, meddig néztem őt némán, meghatottan, meddig álltam ott mozdulatlan és tehetetlen, meddig voltam rémült tanúja e szilaj, forró fájdalomnak, a milyent csak egy ostorozott test vonaglásai, egy meggyötört angyal sóhajai bírnak kifejezni.  Mindent megértettem, s el voltam telve bánattal és csodálattal. Ez oly nő vezeklése volt, a ki elég tiszta arra, hogy bukottnak nézze magát, mert szavával vétkezett.

De hát így volt-e? Nem túlságos bűnbánat ez egy szóval ejtett bűn miatt? Nem kellett valami nagyobbnak, valami tettleges botlásnak lappangni alatta? Halkan megszólítottam s szeliden lebontottam kezeit könnyben úszó arczáiról. Mint a síró gyermeknek, megsimogattam puha haját, míg búbánata apadni kezdett.

– Igaza van, barátom, – mondá végre, – gyermek vagyok s a szerint kell velem bánnia. Üljön le és hallgasson meg. Azt akarom, hogy ne higyjen egy szót sem abból, a mit tegnap beszéltem. Elérem-e? Képes leszek-e, s ön – képes lesz-e eltörölni annak minden nyomát? Őszintén, igazán! Mondja, képes lesz-e?

– Én mindent hiszek, a mit ön mond, a hogyan és a mikor mondja. Tegnap is hittem önnek, ma is hiszek. A színlelés nem az ön kenyere.

– Igaza van, – mondá méla mosolygással, – de tegnap kivétel történt. Ön hitt nekem, jól éreztem. Nem is volt puszta színlelés. Hiszen, Istenem, én nem is tudok hazudni. De mégis hazugság volt – hazugság, mert oly dolgokról beszéltem, a melyeket nem ismertem – helyesebben: a melyeket nem ismerek. Ezt elhiheti. Kérem, ezt az egyet higyje el. A szerelemről úgy beszéltem önnek, a hogy a kegyeskedő az égi lényről beszél, a kit sohasem látott. Csak az éj sötétében jutott eszembe,  hogy ön szavaim után hihetné, hogy a szerint éltem, a hogy beszélek. Ez nem igaz. Az örök szerelemre mondom, nem igaz! Soha férfit nem szerettem – ez előtt. Cselekedhetném úgy, a hogy szólottam – de nem tettem. Elhiszi? El! Köszönöm! Köszönöm! – Most pedig – az ég szerelmére – hagyjon el!

Könyörgő tekintetének engednem kellett. Helyéről felszökve, összekulcsolt kezeivel az ajtó felé mutatott. Hallgatagon ott hagytam a szobát, noha minden ízem marasztalt, és a nélkül, hogy tudtam volna miként, az erdei kanyarodón találtam magamat – hazamenőben.

Hangos nevetés zavart föl merengésemből. A másik állott előttem. Széles karimájú parasztos szalmakalapja elragadóan furcsa keretül szolgált a kedves arcznak. Csókolni való volt, s hogy ezt neki meg nem mondtam, az legjobban bizonyította, hogy mily hatást tett rám Carmela. Komoly hangon kértem, engedje meg, hogy egy darabig elkisérhessem. Mély bókkal felelte, hogy ez neki nagy megtiszteltetés; s hogy tudom-e már végre, melyik az igazi? Tudom, mondám, s megkértem, mondjon el mindent, a mit barátnője felől még tud. Erre már komolyabban nézett; elfogadta karomat s fölszólított, hogy csak kérdezgessek, ő majd megfelel, a mennyire csak lehet.

Mindenelőtt azt kivántam tudni, hogy Spadaro Carmela honnan ismer engem?

– Nem ismertem be, – felelé a Kék sajátságos mosolylyal, – hogy az én barátném az ön Carmelája.  De tegyük föl, hogy ő az, akkor igen jól el tudom képzelni, hogy önt ismerheti. A herczeg úr ott lakott az ő házukban. Hogy ön nem láthatta őt, abból korán sem következik, hogy ő önt ne látta légyen. Gyermek volt s a gyermek kiváncsi. Talán – nem mondom, hogy így volt-e, de így lehetett – talán a padlás-szobából, a hová atyja őt eldugta, ki-kitekintgetett a veszélyes emberre, talán mindenféle gondolatra jutott unalmas számüzetésében… Talán nemcsak az ön külső megjelenése – mely iránt fogadja teljes elismerésemet – hanem előkelő rangja is foglalkoztatta lányias képzelődését… Homályosan emlékszem, hogy egy vén asszony kártyából azt jövendölte neki, hogy egy Principe felesége lesz. Herczeg, szép ember, incognitó, jövendölés: kőből kellene annak a lánynak lenni, a ki ezek iránt érzéketlen maradna.

A kék szemű ezen szavaknál ismét csintalanul nézett, mintha kifigurázna; de azért megmaradt a benyomásom, hogy Carmela szerelmi vallomását hallom – másodkézből. Minden derengeni és világosodni kezdett előttem. A lány már Capriban érdeklődött irántam s Oszkár annyival inkább féltette terveimtől. Most, hogy megjavultnak talált, maga ejtette módját, hogy Carmela közelébe férjek. Oszkár most mint egy Mágusz állt előttem. Majd hogy kalapot nem emeltem, midőn a kedves kék szeműhez lehetőleg könnyed és elfogulatlan hangon azt a kérdést intéztem, hogy hát Partos Oszkár mije Carmelának? – Mindene, – mondá a kicsi ünnepélyesen; – de önnek mégsem áll útjában.

Ezzel ott hagyott s ismét homályban maradtam. Csak az világos előttem, hogy Oszkár tanácsa és segítsége nélkül a tömkelegben tovább nem haladhatok. Azért írtam neki – s holnap reggel kezében lehet a levél – holnapután itt lehet ő maga…

Mily új érzés; inkább izgatottság, mint öröm, több borzongás, mint vágy. De ez érthető. Nem kaland előtt állok – vőlegénynek érzem magamat – vakon belenyúlni a jövő titkába, – e szép rejtélyt feleségül venni – hogy ne lenne szédítő érzés? E papiron, mely őszinteséget követel, nem is merem boldogságnak nevezni, a mit most érzek. Mégis ezt az elfogult félelmet nem adnám a gyönyör minden viharos rázkódásaiért, melyeken keresztül mentem. Egy Magdolna, ki tisztának találná magát – csak ő érezhetne olyant, mint most én, midőn egy érzelem szűziességét fedezem föl magamban. Tudja Isten, azt hiszem, nem is úgy szeretek, mint férfiú, hanem azzal a felső óhajtással, melylyel e leány gondol az ismeretlenre; mintha – menyasszony volnék…

Szeretném látni őt, – mindjárt, ez új, szokatlan érzés világában – őt, ki enyém, s kit mégsem akarnék magamévá tenni imádság, gyónás, eskü nélkül. Borzalmas szép lehet, ezt a holdvilágos tavaszi éjt ablaka alatt tölteni és közelvalóságát érezni. Nem birok ellenállani. – Megyek!

– Április 2. 5 óra reggel.

– – – Áldalak Carméla! Imádkozom hozzád, édes, magasztos bűntársam! – – –

Meg kellene halnom. Boldogabb embert még nem temettek a földbe.

Van hát odaadás, mely szentebb minden lemondásnál. Van boldogság, mely imádkozni tanít, hogy: köszönöm, teremtőm, hogy létrehoztál!

Carmela nőm. Annak tekintem, bármi történjék. Háza előtt találtam őt, épen mintha összebeszéltünk volna, hogy éjjel találkozunk. Hallgatagon, megbeszélés nélkül jöttünk le a tenger szélére. Egy gazdátlan csónakba szálltunk. A teli hold világított az esküvőhöz, a derengő oczeán, a távoli hegyek voltak tanúink. Nőm, nem kedvesem. Ő az első, az egyetlen, a kit nem nézek bukottnak, mert enyém lett. Ily odaadón, ily önfeledten, ily kéretlen, egyszerűn, óhajtás és megbánás nélkül még asszony nem szeretett senkit… Enyém, bármi történjék. Oszkárt türelmetlenül várom. Szükségem nincs rája, de diadallal állhatok eléje, mert igazam lett. Sejtelmem jósszerű volt. Carmela az lett, a minek képzeltem: megváltóm.

A nap jelentkezik. Csaknem fáj a hajnal. Hát ha fordulatot hoz? Ez éjszaka bár örökké tartana.

De holnap is lesz éjszaka…

– Ápril 2-dikán, este.

Ott voltam; Carmela nem volt látható. A hölgyek Fiuméba rándultak. Különös. A cselédség nem tudja, mikor jönnek meg.

Furcsa. Nyugtalan vagyok s úgy érzem, hogy utánuk kellett volna mennem. Mégis itt ülök és mélázom. Minek is sietnék. Oszkár eljön s nélküle  úgy sem teszek döntő lépést. Miért nem? Nem elég erős-e érzésem arra, hogy a maga törvénye legyen? Mit mondhat ő olyant, a mi elhatározásomat gyengíthetné vagy megszilárdíthatná?

Elhatározásomat! Hát el vagyok csakugyan határozva? Carmela nem kivánt elhatározást. De úgy érzem, hogy nem láthatom őt viszont máskép, mint e szóval: Légy nőm!

S hát kell-e, hogy viszont lássam?…

… Minő gondolatok ezek!… Utálat!…

… Az utálat nem dönt. Meg kell magamat ismernem. Ha azon gondolatnál, hogy ő mindörökre az enyém lesz, egyebet érezhetek a legmélyebb boldogságnál, akkor őt csak boldogtalanná tehetném… S ha egyáltalán lehetséges volna, hogy valaha ráunjak, akkor jobb lenne és férfiasabb, az első ölelés után megfutamodni, mint bevárni – az utolsót.

Futás. Gyáva szó. De bizony futás lenne – még pedig rögtöni. Szökés – Oszkár elől. Szemébe bírnám-e mondani, hogy mégis neki volt igaza?

De hát akarok-e én futni? Nem vágyódom-e e nő után? Nem szeretem-e őt?

Vágyódom utána, szeretem őt, nem féltem, hogy értékéből valaha veszítsen. De féltem magamat… Azt hiszem, akkor szeretném őt örökké, ha többé nem látnám soha.

Minő pokoli kétségekkel gyötrődöm? Sohsem ingadoztam, mikor szakítani kellett. Csak akkor volnék ingadozó, mikor kötni kell magamat? Megváltozott a jellemem?

Nem. Szívemben nincs habozás – csak a fejemben. A megrögzött szokás, mely utolsót vonaglik.

Mindegy – e napom meg van keserítve. Mért kellett elmennie? Ha most elém jönne, váratlanul, egész szépségével és szerelmével – egy pillanat alatt tisztában volnék…

– Portenstein Carmela – … illik ez így?…

 

XIII.
 (Kiderül.)

A herczeget félbeszakították. Táviratot hoztak: Oszkár jelentette, hogy reggelre itt lesz.

Erik herczeg nem tudott hova lenni ámulatában, haragjában. Megtiltja, hogy Carmelát lássa! Fegyvert hoz! Ez már sok volt a protectióból. Világos, Oszkár jogot tart e nőre. De minő jogot? Nem lehetett a férje – a herczeg meg volt győződve, hogy nem… Föl kellett e rejtélyt derítenie. Partos csak másnap érkezhetett. A herczeg el volt tökélve, hogy nem várja meg, hanem még az nap menekül Carmelával. Most már nem ismert habozást és kétséget. Most már tudta, hogy szereti és hogy nem hagyja.

Fölsietett a Torlics-lakba. A «másik» fogadta. Kivánságára, hogy Mélával szeretne szólni, azt a különös választ nyerte, hogy rosszul van és senkit sem fogadhat. Hiába volt minden kérlelés. A kis kék szemű komolyabban nézett, mint máskor, s nyomatékkal kérte, hogy álljon el kivánságától. A herczeg erre csak azt kérte, hogy néhány sort írhasson s várhasson a feleletre. Hamarosan megírta, a mi mondani valója volt, a borítékba beletette  Oszkár táviratát is és várakozott. Tíz percz mulva kijött a kék szemű s egy kis papirt adott neki; csak annyi állott rajta: – Nem láthatom. Holnap hírt kap tőlem. – Dúlt szemmel nézett Erik a szép asszonyra. Ez nem tudott magyarázatot. Csak annyit mondott szomorúan: – Nagyon megbánthatta Mélát. Sokat sír. – Aztán jó’szakát kivánt.

Mennie kellett. Ő sem töltött sokkal jobb éjt, mint Partos Oszkár. – –

Reggeli kilencz órakor szemben állott egymással a két férfiú.

– Partos úr, – mondá a herczeg, magát feszesen meghajtva, megkaptam az ön táviratát. – Szabad-e mindenekelőtt kérdeznem, milyen jogon meri megtiltani, hogy az illető hölgyet láthassam?

Partosnak erőfeszítésbe került a szólás. A gúnyt nagyon is arczátlannak találta. Véresre harapta nyelvét, mielőtt rekedt halksággal mondá: – Herczegségednek tréfálni méltóztatik. Spadaro Carmela az én nőm.

A herczeg szeme villámlott. – Áruló! – kiáltá. Aztán elcsodálkozva nézett Oszkárra. – De nem lehet. Nem igaz… S ha úgy volna is, akkor alapos kifogásom alá esnék e házasság.

– S mi lenne e kifogás!

– Az, hogy – nehéz ezt elmondani… Az, – hogy e házasság – – érvénytelen.

Most már Oszkáron volt a sor csodálkozni.

– Nem értem herczegségedet, – mondá. – Nem hittem volna, hogy az elégtétel elől, melylyel  nekem tartozik, ily feleseléssel akarjon kibujni. Végezzünk. Kérdezze meg jelenlétemben magától e nőtől, hogy kinek a nevét viseli – illetőleg viselte.

– Je ne demande pas mieux, – felelé a herczeg. – Menjünk el hozzá azonnal.

A két úr szótlanul ment le a fogadó lépcsőjén s egymás mellett haladtak föl a Torlics-nyaraló felé. Partosnak összefacsaradott a szíve, mikor meggondolta, hogy a herczeg vezeti őt, hogy ő maga nem tudja az utat azon házhoz, hol a neje lakik… Szó nélkül haladtak egymás mellett, egyenlő nyugodt lépéssel, dobogó szívvel. Midőn a nyaralóhoz értek, élénk sürgést-forgást láttak a ház körül. Egy kocsi állott a kapu előtt; a kertész a cselédekkel málhát rakatott föl a bakra.

– Óh! Itt van! – kiáltott föl Partos, a kapufélfához kapaszkodva. Felesége e perczben jött ki a küszöbre, útra öltözve, rövidke fátyollal kalapján. Mindez, az üde reggeli levegővel elragadó széppé tette a kedves nőt. Oszkárt felismerve, nagyot sikoltott örömében. – Oszkár! Hála Istennek! – S oda sietett keblére.

Oszkárt e hang megremegeté az örömtől; mégis félretolta karjával a szép asszonyt és a bámuló herczeghez fordult:

– Herczegséged még szükségesnek látja a kérdezősködést?

– Nem értem, uram. E hölgy –

– Az én nőm.

– Akkor csak szerencsét kivánhatok. De ő nem Spadaro Carmela.

– Igenis az. Inkább az, mint Partosné. Szóljon maga, asszonyom!

Carmela nagyot kaczagott. Visszaveté fátylát, hogy még jobban nevethessen férje ura szeme közé.

– Nem tagadhatom, – mondá mély bókkal a herczeg felé, – hogy én vagyok Spadaro Carmela. De én ezen udvarias gavallér Carmelája vagyok, a ki épen most lökött el magától. Van azonban másik Carmela is, a ki, úgy látszik, a herczegséged Carmelája. Fájdalom – nincs többé jelen. Ma éjjel szökött el mellőlem, nem hagyva hátra mást, mint számomra öt szót és herczegséged számára egy levelet, melyet most akartam arra menet a fogadóba felküldeni. Égek a vágytól, megtudni, hogy miért tünt el oly hirtelen. Nekem csak ezt írta: – Isten hozzád. El kell mennem. – De tán bemehetnénk a házba? Szabad a karját kérnem, tanár úr? De ne taszigáljon ám!

Oszkár félénken és bámulattal nézett kis feleségére. Ugy találta, hogy nagyot változott az asszony; de még nagyobb változást önmagában fedezett föl. Tudta, hogy nagyot vétett neje ellen s mégis a helyett, hogy restelné, boldog volt. Gépiesen nyujtotta karját. Azt sem tudta, hogyan érkeztek a szalonba s pár percz mulva oly helyzetben látta magát, a milyenben sohasem volt életében: ott térdelt a gyönyörű teremtés előtt, szép kezeit csókolgatta és mint a megvert gyermek, sírt: – Óh, lelkem, Carmela – mennyit szenvedtem!

Carmela pedig oly végtelen boldognak érezte magát protectori állásában: hogy ő fent ül, a férje  meg térdel, hogy ő bolondozott, s a férje kér bocsánatot – mindez oly új és mulatságos volt, hogy könnyei közt is nevetett. – Óh te szegény, szegény bűnös! – És kedvére csókolgatta Partos égő homlokát.

A herczeg ezalatt a verandára ment és fojtott lélekzettel olvasta az eltünt nő bucsúszavait. Sokáig olvasta, nedves pillákkal: pedig nem is lehetett oly hosszú az a levél, hogy oly soká kelljen olvasnia. Végre kihívta magához Oszkárt. – Ő nagysága, – mondá Carmela felé némi zavarral, – meg fog bocsátani, hogy…

– Jól van, jól, – felelé az asszonyka. – Nem hittem volna, hogy herczegséged csakugyan megszomorítja azokat, a kik jó szívvel vannak hozzá. Ön az oka, hogy kedves barátnénk elmenekült. Nem tudom, mivel bántotta meg. De nagy dolog lehetett. Tegye jóvá, mert szeretném herczegségedet szeretni.

Ezzel félre vonult. A herczeg odaadta Partosnak a levelet. – Remélem, – mondá izgatott hangon, – hogy most ismét jó barátok lehetünk. Több megbocsátani valóm van, mint neked, fiatal ember. Capriban megóvtál egy betöréstől – de csak azért, hogy magad lophass… Ne szabódjál, ne méltatlankodjál, nem – adok ezekre semmit s te sem vagy jobb a Deákné vásznánál. De a dolog rosszabbra is fordulhatott volna. Ha a te feleségedbe találok bolondulni – pedig ördöngös nő s egészen arra való – akkor egyikünk ma nagyon boldogtalan lenne, sőt valószinűleg mindhárman. A végzet okosabb  volt. Boldog vagy – de az én boldogságom is a te kezedben van. Mondd meg tisztára, ki az a leány, ki ezt a levelet írta? Hol kell őt keresnem? Tudnod kell róla, mert megérkezésed hírére szökött meg és te rád hivatkozik. Olvasd!

A levél így szólt:

«Isten hozzád, Erik, te régi vágyam, kései szerelmem, egyetlen álmom, egyetlen valóságom! Megérkezik az az ember, a kitől meg fogod tudni, hogy nem vagyok érdemes birtokodra: neki elhiheted. De nekem is higyj, mikor azt mondom, hogy megérdemeltem a rövid boldogságot, melyet tőled nyertem. Évekkel ezelőtt bele akartam tolakodni életedbe – nyomorult, nőhöz nem illő módon. Ezt a vétkemet bocsásd meg a másik kedveért, a mely a nő vétke volt. Bebizonyítottam, hogy van szivem. De e másik vétkem, melylyel az elsőt jóvá tettem, egyszersmind száműz mellőled – futnom kell, mert hiányzik bennem a gyalázat bátorsága. Futok, mert rossz vagyok arra, hogy feleséged, de nem vagyok elég rossz arra, hogy csak kedvesed legyek.

Óh mért nem maradtam jobb, vagy mért nem lettem rosszabb!

Nem tudlak kiérdemelni! A nő, kit karjaidba zártál, ha úgy élt is mint egy Diána, de úgy gondolkozott, mint egy Bacchansnő. Gazdagság, becsvágy, tétlenség és zabolátlan képzelet – szövetkezve oly olvasmánynyal, mely a valóság örve alatt eltörölné az erkölcs nemességét – mindez megmérgezé eszmevilágát, letarolta szemérmetességét  – s így eszével vétkezett, a nélkül, hogy a bűnt ismerte volna. Partos megmondhatja, mennyire meg volt ő rémülve a női természet torzképe által, melyet bennem fölfedezett. De ő nem tudja, mi volt a főoka e fásultságnak; nem sejti, hogy szerencsétlen voltam, mert a magam becsülését elvesztettem oly botlás által, melyet veled szemben követtem el. Ő megmondhatja, hogy az a nő, ki olyanokat beszélt és cselekedett, mint én, nem lehet a te nőd. De azt nem tudja ő, hogy oly nő, ki mindezeket még azzal tetézi, hogy a szeretett férfiút csellel magához vonja, azért még nem elég silány arra, hogy becsülés nélküli szerelemben boldogságot találjon. Megaláztam magamat, jó Erik, hogy fölemelkedjem. S íme, nem lelek magamban erőt az emelkedésre. A szemérem, melyet holtnak hittem, akkor ébred föl bennem, mikor el akarom temetni. Rémült tekintettel néz rám, mint a kísértet és fülembe súgja: Még élek! Ne temesd el az élőt! – S ez űz el mellőled!

Ne kövess! Áldjon meg a sors! Kövesd férfiasságod fényes csillagát! Légy boldog! Légy nyugodt! Ugy emlékezzél rám, hogy általad nem rosszabbá, csak jobbá lettem. Isten veled! Isten veled!

Mela.»

Oszkár fejcsóválva adta vissza a levelet.

– Mindig ilyennek ítéltem, – mondá, – mégsem tudok kiokosodni belőle.

A festő bámulattal vette észre az aggódó tekintetet,  melylyel a herczeg szeme rajta csüggött.

– Ki az a nő? – ismétlé… – Szeretted?

Partos meg nem állta, hogy ne mosolyogjon. – Féltékeny! A herczeg! Ez új dolog. Nem. Nem szerettem, sem ő engem. Hogy a botlás alatt mit ért, arról semmi képzetem… de hiszen azt mondja, hogy a herczeggel szemben követte el. A legrosszabb, a mit róla tudok, az, hogy frivol beszédekben leledzett és a szerelemről furcsa fogalmai voltak – körülbelül olyanok, mint herczegségednek. De különös is az, Erik herczeg. Először találja meg herczegséged egész tökélyben, a mit keres; egy ragyogó szép nőt, a ki szereti, de nem akarja lekötni, sőt maga szántából valósítja meg a «soha többé!» elméletét – és herczegséged ezzel sincs megelégedve. Azt hinném, hagyná menni ez üstököst a maga pályáján. Vagy komolyan menekülni kiván, akkor hasztalan üldözné! vagy csak színleli a futást, akkor visszajön magától.

A herczeg az asztalra csapott az öklével, hogy indulatán könnyítsen.

– Ember! Hát nem értesz? Szeretem őt! Meg kell őt találnom. Meg fogom találni. De az a botlás! Miféle botlásról beszél?

Oszkár gondolkozott. – Talán házasságát érti, – mondá kételkedve.

– Házasságát! – kiáltá a herczeg. – Hát csakugyan férjes nő!

– Nem tudom, miért nem bír herczegséged e gondolathoz hozzá szokni. Férjnél volt. Önt szeretve,  egy majdnem gyámoltalan aggastyánnak, Montelione herczegnek, karjai közé vetette magát, csakhogy herczegnő legyen; mert annyit tudok, hogy nem aristokrata vérből való; valami dúsgazdag német gyárosnak a leánya.

A herczeg újra bele nézett a levélbe. Apró lidérczek czikáztak emlékezetében. Minél jobban nézte az írást, annál ismerősbnek tetszett előtte. Végül az aláíráson akadt meg a szeme. Mela! Most is folytatja az alakoskodást? Igazán Carmelának hívták-e őt is? – Partos e kérdésre azt felelte, hogy Mela csak megrövidítése a Melitta névnek, s hogy látott névjegyet, melyen Montelione herczegnő egyszerűen Montelione Melának nevezte magát.

A Melitta névre a herczeg homlokára csapott. Ő az! Wuertz Melitta! mondá mosolyogva. A másik!…

A verandára sietett, mintha ki kellene integetnie a tengerre, hogy visszahívja a szökevényt. Merengve dűlt a hintaszékbe, a melyen Melitta ülni szokott. Lelkében, mint viharos éjjel, nagy hullámokat vetett a visszaemlékezés. Ott látta magát berlini szobájában, élete legborúsabb óráján: előtte a becstelenség, mögötte a meghunyászkodás, kezében a töltött pisztoly, melytől egy perczig a lét ostoba rébuszának együgyű megoldását várta. Aztán látta a visszatérő ügynököt, a hogy párolgott az izgatottságtól – és látta a hideg, számító bankárleány alakját, a ki apja halottas ágya mellől pénzutalványt küld neki, egy jól fogalmazott, okosan  gondolt levélke kiséretében. S most – az volt az a hőkeblű lény, ő, a forró, odaadó, önmegtagadó, jóságos, szégyenkező szökevény!

Szíve egyszerre tágult és elszorult valami fájó melegségtől. Részvét fogta el, fájdalmas könyörület e nagy, e nyugtalan és mégis oly állhatatos szerelem iránt. És büszke is volt rá, hogy így meg volt szeretve… S most égett a vágytól, megjutalmazni és viszonozni e szerelmet, boldogítani és megnyugasztani azt az izzó, gyötrődő asszonyszívet s mint édes vánkoson rajta pihentetni meg jövendő életét… Honvágyat érzett utána és végre megnyílott előtte a legédesb szerelem titka: az a szerelem, mely isteni is meg emberi, az a szerelem, melylyel boldogítunk…

Boldogan, majdnem derülten tért vissza Partoshoz, hogy többet tudjon meg Melittáról és eddigi életéről. Partos nem igen tudott újat mondani, kivéve azt, hogy a Montelione-parkban is közel voltak egymáshoz. Erik ebben új bizonyságát látta azon végzetszerű hűségnek, melylyel ez asszony lelke folyton körülte lebegett.

Carmela, kit Oszkár segítségül hívott, már többet tudott mondani. Ő ismerte a Melitta történetét és kárörvendve leplezte le a cselt is, melyet a két asszony idejövet kiforralt, de melyet ő, Carmela, a maga feje szerint módosított a kivitelben. A herczegnő ugyanis nem akart eleinte egyebet, mint alkalmat arra, hogy Portensteint lássa és vele megismerkedjék; Melitta maga a társalgóné álarcza alá akart rejtőzni. Hogy ő is Carmela legyen, nem  jutott eszébe. – Ez az én eszmém volt, – mondá büszkén Carmela és nagy fölénynyel mosolygott az ura felé. – De tegnap óta, – folytatá, – Melittának nyilván komoly oka volt megbánni a tréfát. Fiuméba bizonyosan már szökés szándékával ment, mert ott meglátogatott egy Florio-féle gőzöst, mely Genuába készült s melynek ma reggel kellett indulnia. Aztán haza jöttünk, s leszállás közben valami parancsot adott a kocsisnak. Éjszaka illant el és most kétségkívül úton van Corfú felé s onnét haza megy Palermóba…

– – Másnap Portenstein herczeg is elindult Sicilia felé…

*

Partos tanár úr szép nejével már jó ideje elhagyták währingi magányukat és Bécs kellő közepében laknak, vígan lubiczkolva a bécsi víg élet árjában. Carmela asszony nagyban aratja a hódításokat, de csak egy udvarlójára büszke, olyanra, a kit minden nap újra akar meghódítani s ez az ő férje. Mióta kis Erik fiuk született, a szép asszony még inkább szépül s a tanár úr néha furcsa komolysággal kérdi, hogy mi vége lesz már ennek? De a szép asszony még komolyabban felel, hogy a tanár úr nyugodt lehet, mert ő bizony megöregszik, mire csak félig is oly szép lesz, mint Portenstein herczegnő.

A herczeg levelei Palermóból oly boldog békét tükröznek vissza, hogy Oszkár mosolyogni kénytelen rajtuk. De azért nagyon jól esnek neki. A jámbor  hazugság jó véget ért. Hanem Partos sohasem felejté el azt a vasúton töltött végtelen éjszakát s megfogadta magában, hogy a gondviselést ezután a sorsra bízza, vagyis a jó Istenre, a kinek megvan az ilyenhez való bölcsesége, meg – némi gyakorlata is.