A leány szíve néha olyan, mint az erdőség sürűjébe rejtett sziklavár. Azt hinnéd, könnyen behatsz a berek szentélyébe, ha játszva konyítod félre az ellenszegülő bokrokat: de egyszerre ott állasz merev falak tövében s képzelni sem mered, hogy valaha megszálljad. De ha van szíved akarni, nem szabad elveszteni bátorságodat. Íme a titok! Mindegyikébe a sziklaváraknak, bármi jól legyen is megőrizve, egy titkos, kicsiny hátsó ajtó vezet, ezt kell fölfedezned; ha kopogtatsz – de halkan ám! – örömest fog előtted kitárulni és bevonul a titokteljes szerelem, halkan, csendesen, észrevétlenül…
Emma oly név, mely a b…i egyetem hallgatói közt szájról-szájra jár. Emma a marczona öreg Brummer, az egyetemi portás csodabájú tizenhét éves leánya: az érdes sziklatönk oldalán nyilt kedves virág. Apja lánya ő, ugyanabból a merev anyagból készült; bájoló szobor, rideg érczszívvel a rideg érczkebelben. Mindazon deli ifjak közt, kik százával népesítik az egyetemi épület komor folyosóit, nem volt eddig csak egy is, a ki avval dicsekedhetik, hogy egyetlen nyájas sugarát fogta volna fel a sötét, fekete szemnek; egy sem, a ki csak félénk köszöntéssel is mert volna neki alkalmatlankodni.
Midőn a kis Széchi Mária – úgy nevezé őt az egyetemi polgárság magyar része – a portáslakból a folyosóra lépett, a Muzsák vakmerő fiai egyszerre félénken léptek vissza és élő sorfalat képeztek a leány előtt.
Ilyenkor pedig ő, sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást, oly nyugodtan és csendesen haladt át a rá leselkedő szemek kereszttüzén, mintha csak kívüle senki sem lett volna jelen. Képzelhetni fájdalmát azon ifjú uraknak, kiknek mindegyike annyi hódításról tudott beszélni, a hány győzelemről Napoleon öreg katonái.
Értetődik, hogy a körülmények ilyen szerencsétlen állásánál fogva mindenki: a legmartialisabb körszakállú szintúgy, mint a legábrándosabb szőke fürtű és csupasz állú fő, bűverejében való hitéről lemondani kényszerült és hogy a kis Emma szivét bevehetetlen várnak tekintették, melyhez a hódításnak gondolata sem férhet. Nem mintha nem lettek volna egyes vakmerők, kik egy-egy félénk támadást mégis koczkáztattak. Az egyetem legifjabb polgári, kik átjutván az érettségi vizsgálat szűk kapuján, az «alma mater» emlőiből legelőször csak a nagyvárosi arszlán büszke öntudatát szítták, ezek, mondom, sohasem hittek azon jelentés hűségében, mely a kis «Széchi Máriát» illetőleg közszájon forgott és gyakran határozták el, – nem tudom, a díj nagysága, vagy a győzelem dicsősége által tüzelve – egy-egy merész rohamot intézni a kis Emma szíve ellen. Kinálkozott is némi alkalom, a portás szép leányával érintkezésbe jönni. Emma mogorva atyjával osztozkodott az egyetemi hallgatókhoz érkező levelek kiadásának hivatalában. Ilyenkor egy-egy kiváló áhítattal odalehelt: «Jó estét»-tel, egy-egy különös czélzattal ejtett: «Nincs levelem»?-mel meg lehetne kisérteni a szerencsét. – De – különös! – nem volt példa rá, hogy az ilyen vakmerő ugyanazon arczczal hagyta volna el a portás szobáját, a melylyel belépett volt. A jövet mindig kissé sápadt arcz, menet mindenkor gyanusan közeledék a karmazsin piroshoz, s a jövet «eget kérő» orr, menet mélyen lenyult az ajak fölé, rosszul palástolva azt a keserű vonást, mely ott a «lefőzést» hirdette. S e symptomákat az egyetemi ifjak már oly jól értették, mint a sok tengert látott hajós a tengeri betegséget. Hisz mindnyájan tapasztalásból ismerték a keserves állapotot s vigasztalás volt másokon látni, mit mások ismét rajtok nevettek.
Sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást.
Ily módon már mindenki kikapta küzdelme díját: a karmazsin arczrózsát s a keserű mosolyra szemérmesen lenyuló orrt – s egyszerre csak elismert dolog lőn, hogy Emma kisasszony vagy épen nem nő, vagy ha az, akkor boszorkány, a ki hétköznap lányfővel jár, de a szombati estéket a Gellérthegy titkos soiréein tölti, hová Brummer úrnak hires seprőjén szokott ellovagolni.
Pedig ezzel nagyon igaztalanok voltak a jó fiúk a szép Emma – és nagyon elnézők önmaguk iránt. Mindnyájan zajos hirtelenséggel kopogtattak volt a sziklavár nagy kapuján, nem vévén fáradságot arra, hogy a titkos hátsó ajtót kikémleljék. Pedig az ő szivében is volt ily hátsó ajtó, mert Emma bizony csak nő volt.
II.
(Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben.)
Az egyetemi templom tornyáról ledörmögé a rekedt óra a nyolczat. E dörmögés estenként hű visszhangra szokott lelni a portás lakában. Brummer úr szeretetreméltó szokásai közé tartozott, hogy a harang utolsó ütését jóízű morgással kisérte, mely Emmának jelül szolgált arra, hogy félre tegye kötését és elfoglalja az íróasztal mögötti helyet, mert Brummer úr a korcsmába készül. Ezt pár perczczel később egy másik hangosabb dörmögés szokta követni, mely majd hogy emberi szóhoz nem hasonlított és mely Emmára nézve azt jelenté, hogy: «Szervusz, bakot ne lőjj: a leveleket össze ne téveszd!» Végül zajosan csapta be maga után az ajtót s ez megint jel volt; mert ilyenkor rögtön megnyilt a konyhára vezető ajtó és besompolygott Zsuzsa, a vén szakácsné, gyertyavilággal, melyet szótlanul letett az asztalra. Szintoly némán húzódott aztán a szoba legsötétebb zugába s folytatta Emma kötését.
Sajátságos csend volt az, mely e szoba szűk birodalmán souverain gyanánt uralkodott. Egy fiatal és egy öreg asszonyszemély, kiket az általános felfogás a fecsegés fonalának soha ki nem fáradó párkái gyanánt tekint, együtt van és hallgat. Még a légy is elült. Kerüli a nyugtalan ezt a csendes szobát: nyilván elunná magát.
Egyszerre az öreg asszony fölegyenesedik összezsugorodott helyzetéből. Emma mindig nyugalmas szemét az ajtó felé emeli. A folyosóról szokatlan zajos léptek hallatszanak s fölrepül az ajtó, még mielőtt a heves kopogtatásra «Szabad»-dal lehetett volna válaszolni.
– Jó estét! Kérem levelemet.
Emma csodálkozva és nem minden rosszalás nélkül tekint a türelmetlenkedőre, azután nyugodtan az előtte fekvő levelekre és kérdi:
– Czíme?
– Andaffy Béla.
– Nem jött ily czímű levél.
– Lehetetlen! Óh, teljes lehetetlen.
Emma könyvet vett elő s azt az ifjú elé az asztalra téve, mondá:
– A lajstrom.
Az ifjú futó pillantást vetett a könyvön át a leányra, azután mohón nyelte a lajstromot.
– Semmi! – szólt végre felindulással – semmi! De hisz ez nem lehet! Ebben tévedésnek kell lenni. Óh, kérem, az egekre kérem, nézzen utána a levelek közt. Talán mégis… De… bocsánat, visszaélek türelmével!
Emma öntudatlan pillantást vetett a hirtelenkedőre. Nem volt egyéb, mint néma kinyilatkoztatása annak, hogy: «Uram, ön sokat késik itt és szokatlanul sokat beszél». E futó pillantásnál nem kerülheté el Emma szemét némi sajátság, mely Andaffy úr alakját feltünővé tette. Hollófürtű, nagy izmos ifjú állt a leány előtt, sürű szakálla után itélve, már huszonnyolcz éves lehetett, míg sajátságos kék szempárja gyermekdeden mosolygó sugárral látszott meghazudtolni az arcz komolyságát és érettségét. Ki csak szemeiből itél, tizenhat éves fiúnak nézi. Az összbenyomás az volt, hogy bizony nem volt csúnya.
Nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy e pillanatban a kis Emma fejében is ilyesmi fordult meg. Ő csak épen megnézte volt a fiatal embert, s amúgy mellesleg emlékezetébe véste alakját. Többször jöhetett még levélért és akkor elkerülhette azt az alkalmatlan kérdezgetést neve után.
– Visszaélek türelmével! – volt az ifjú utolsó szava. Emma ily udvariassági phrasisokra nem szokott felelni. Nem annyira a felizgatott ifjú megnyugtatása végett, mint azért, hogy minden további kérdezgetésnek elejét vegye, csak annyit mondott, hogy negyedóra mulva érkezik az esti posta.
Az ifjú erre sem készült még visszavonulni.
– Ah, – mondá hévvel, – köszönöm, kisasszony! Ez reményt nyujt. Hisz nem tart soká – bevárom.
Erre sajátságos szünet állott be. Emma hallgatott, kimeritettnek látván a tárgyat; Andaffy pedig valamit várni látszott, de midőn e valami nem akart megtörténni, bizonyos elfogultsággal kalapja után nyult és kiment.
Az utczára szolgáló ablakot nehéz cseppek verdesték; künn meglehetős erővel eredt meg az eső. De eszeágában sem volt a kegyetlen lánynak, hogy Andaffy urat a szobában várassa.
Itt benn ismét a régi csend vette át uralmát. Csak az ajtó előtt hallatszottak egyarányos léptek, ez ifjúéi, ki eső és szél daczára ott várakozott.
Emma akaratlan is hallgatózott e léptekre. – Fontos hirek lehetnek, – mormogá. Az öreg Zsuzsi bámulatában elejtette kötését. Megesett az a hallatlanság, hogy Emma magával beszélt!
Újból léptek, a levélhordó volt. Jól ismerte a ház rendjét, csak fejbólintással köszöntött, aztán az asztalra tette a leveleket s a könyvecskét, melyben az átvételt nyugtázni kellett.
Szokása ellenére ma Emma elmulasztá azt, mi máskor első teendője volt. Nem számlálta meg a leveleket s a levélhordót várakoztatta.
– Itt van! – szóla egyszerre. – Ah, gyönyörű illat! – És gyönyörködve hajolt le egy csinos, halavány-rózsaszín borítékú levélkére, melyre finom, árnytalan betűkkel volt írva: «Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben». A pecsét helyét egy kicsi, ékes jegy foglalá el, melyen grófi korona alatt «E» betű volt látható.
A boríték oly finom, átlátszó papirból volt, mintha igazán gyengéd rózsalevelekből készült volna. Szerfölötti megerőltetés nélkül lehetett volna kibetűzni a levél tartalmát.
A levélhordó még folyton várakozott. Emma kezében tartva a levelet, az ajtóra nézett; de az ifjú nem jött még; nyilván a levélhordó távozását várta.
Végre minden rendben volt. A postás átvette könyvecskéjét és távozott. Ugyanazon pillanatban lépett be Andaffy úr.
– Nos?
– Itt van.
– Hála Istennek, – szólt az ifjú a legnagyobb elragadtatás hangján és a levelet kiragadva a leány kezéből, ajkaihoz vitte.
Azután rögtön mintegy föleszmélve némi elfogultsággal tekintett a portás lányára, kilesni elhamarkodása hatását s készen valamely ártatlan körülménynyel magyarázni szerfölötti örömét. De Andaffy úr csalódott. Emma nyilván nem vett észre semmit, legszorgosabban el lévén foglalva a levelek rendezésével. Ez láthatóan megnyugtatá az ifjút. A legnagyobb higgadtsággal tette tárczájába az áhított levelet s hideg köszöntéssel távozott.
III.
(Egy parfümirozott levél következményei.)
Ismert dolog, hogy az érzékek visszaemlékezése erősebb, mint az elvont észé. Egy parányi kis nóta, egy sajátságos, röpke illat, egy régen izlelt íz világosabban és sokkal több részlettel képes elénk varázsolni a rég letünt napokat, mint az elvont emlékező tehetség leggondosabb buvárkodása.
Mind ez nem annyira igaz, mint régi. Persze, hogy az. De nem is azért áll itt e bevezetés, hogy szellemdús legyen, hanem hogy természetes módon magyarázzon meg egy nagyon különös dolgot, mely nagyon különös dolog pedig abban állott, hogy Emma kisasszony még a következő estén is visszaemlékezett a tegnapi kis jelenetre. Mondom, ez különös volt; sőt mondhatnám, hogy hallatlan volt, mert könnyebben történhetett, hogy lúdtoll hagyjon nyomot a csiszolt üvegen, mint hogy egy földi anyagból készült fiatal ember, akár egy negyedóra hosszat is, magára vonja a kis Emma figyelmét. Ki merné állítani, hogy a 28 éves szakállú és 16 éves szemű fiatal ember a vasnőre valami benyomást gyakorolt? Bizonyára senki, a ki Emmát ismeré. És mégis e napon Emma folyton a rózsaszínű levélre gondolt. Miért? Mert – – oly sajátságos illata volt.
Gyarlóság, a te neved orr! Szemünk, szájunk elzárhatjuk; kellemetlen szavakat hallatlanul hagyhatunk elsuhanni fülünk mellett; de sohasem gátolhatta meg halandó, hogy orra szárnyai egy váratlanul felpárolgó szag előtt föl ne táruljanak. Emma el tudott haladni a legdelibb ifjak gazdag során a nélkül, hogy csak egynek képe is visszasugárzott volna fekete szeme camera obscurájából; a legnyájasabb szavakat hallgathatta a nélkül, hogy hallotta volna; de nem akadályozhatta azt, hogy egy parfümirozott levél édes illata orrába ne csempészsze magát s ott naphosszat ne fészkelődjék.
Két nap mult el így s már is kezdett elpárologni a lenge illat a kis szobából, midőn ismét a levélhordó nyitott a szobába. Ez alkalommal a számlálás ugyan a régi rend szerint kezdődött, de nem ment egészen végbe: itt volt ujra a kis levélke, itt újra az ismert parfum. Emma öntudatlanul kivette a rózsaszinű borítékot társai közül és csak miután ezt félre tette, végzé be a levélhordóval való teendőit.
Különös egy levélke volt biz az! Oly csinos, takaros, oly sima, illatos, oly igazán csókolni való! S hisz az az ember valóban meg is csókolta. Persze ő, t. i. Emma, nem akarta észrevétetni, hogy e csókot látta, mert ő nem avatkozott soha más dolgaiba. – Levelet megcsókolni! Bolondság! Mi kellemes is lehetett egy ilyen papirban?
Emma közelebbről nézte a levelet. Diszítésül inkább, mint zárul látszott reá illesztve a pecsétjegy. Menthetetlen bűnnek tetszett Emma előtt, ily csinos, kedves borítékot a postabélyeggel elidomtalanítni. Pedig épen oly gyönyörű szép s karcsu «K» betű volt ez, mely a bélyeg kerületétől ketté hasítva látszott ki, – a szó, mely oly arányosan és szépen, de mégis bizonyos bizonytalansággal volt írva: «K–e–d–ve–sem!» Kedvesem!! Emma gyorsan a többiekhez dobta a levelet, s ösztönszerűleg visszafordult a vén Zsuzsa felé. Bolondos gondolat volt az öreg Zsuzsára nézni. Ez csak kötögetett, szundikált és nem láthatta, hogy mit gondolt a kis Emma!
E perczben kopogtatás hangzott s hevült arczczal lépett be Andaffy.
Még mielőtt kérhette volna levelét, Emma oda nyujtá azt.
– Köszönöm, kisasszony, – szólt Andaffy melegen, – nem is tudja, mily boldoggá tesz.
Semmi válasz.
Az ifjú összeszedni látszék minden bátorságát; nyilván valami merényt készült elkövetni.
– Kisasszony, egy kérelmet koczkáztatnék, ha nagyon terhére nem esnék.
Emma kérdőleg tekintett fel hozzá.
– E levél, – folytatá az ifjú felbátorodva, – nagyon-nagyon fontos híreket hoz nekem. Engedje meg, hogy itt fussak végig rajta.
Emma hallgatva oda tette az ifjú elé a bal keze mellett álló gyertyát. Andaffy felszakítá a levelet és a gyertyához hajolva, mohón falta a betűket. A leány mindig hevesebben látta hullámozni keblét, mindig ragyogóbban csillogni szemét; ekkor váratlanul átosont Andaffy tekintete a papiron és Emmáéval találkozott. Későn fordult ez ismét az asztalra vissza. Emma azt érzé, a mit eddig soha: hogy elpirult.
– Még egyszer köszönöm! – szólt az ifjú bucsuzván, – az én boldogságomhoz csak az hiányzott, hogy ily áldott galambpostája legyen!
Emmát komolyan kezdék bosszantani a rózsaszín borítékok. Volt bennök valami nyugtalanító gonoszság; illatukban nyilván valami bűvszer rejlett, mi az embereket átvarázsolta, természetükből kiforgatta. Ki látott ilyent? Beszélt-e vele egy deák valaha annyit egy levélről? Nézett-e ő valaha annyi megérkező levél közt csak egyet is nagyobb figyelemmel?
S mi gondja van egyáltalán idegen levelekre, ha még oly édesen illatoznak is? Mi köze ahhoz, vajjon az a jogász örömmel veszi-e levelét, vagy sem? Mit törődik ő ez idegennek családi viszonyaival? Mert nyilván nővére vagy anyja volt, kitől a levelek jöttek. Ki más is szólította volna őt «kedvesem»-nek?
Hogy nővére volt-e vagy anyja, – azt egyébiránt könnyen meg lehetne tudni. Csak az első szót kellene olvasni a «kedves» után, hogy «testvérem» vagy «fiam» áll ott. Olvasni? – Emma már másodszor is elpirult s elhatározá, hogy ily bohóságokra többé nem gondol, és hogy a rózsaszinű boritékot, ha még egyszer mutatkoznék, figyelmére sem méltatja. Emma a vén Brummer lánya volt és ha valamit egyszer elhatározott, az oly szilárdan állott, mint a szikla.
Rendesen két-két napi közökben érkezett meg a kis levél; rendesen minden második estén eljött Andaffy és örömsugárzó arczczal vette a levelet. Már megszokta azonnal megnyitni leveleit és Emma jelenlétében elolvasni. De úgy látszott, hogy vigyázóbbá lett, mert gyakorta félbeszakítá az olvasást, kilesendő, nem nyugszik-e rajta a leány kérdő szeme? – Pedig nyugton lehetett; sohasem találkozott többé Emma tekintetével, mely merev közönynyel függött az íróasztalon.
Idővel sajátságos fordulat állott be a különös levelezésben. Úgy látszott, hogy a levelek mindig hosszabbakká lettek, mert gyakran egy negyed óra is eltelt, míg az ifjú átolvasta.
Egyszersmind a hatás is egészen más kezdett lenni. Emma figyelmét nem kerülhette ki, hogy Andaffy az olvasás után nem mutatta többé azon örömet, mely eleinte annyira feltűnt. Sőt egy alkalommal úgy rémlett a lánynak, mintha valamit elmorzsolna szempilláin. Már meg sem szokta köszönni a leveleket, hanem néma bucsúval távozott. Emma nem akarta feszegetni magában, hogy mind ez mit jelent, hisz elhatározta, hogy nem gondol többé a levelekre.
Ekkor egy este megtörtént a történhető legszörnyűbb: nem volt rózsaszínű boríték a levelek között. A levélhordó nagy csodálkozással látta, hogy számlálgatja Emma a leveleket egyszer, kétszer, háromszor is, a nélkül, hogy az átvételt megerősítette volna.
– Hiányzik tán egy? – kérdé aggódva.
– Igen! persze! – – azaz hogy… Jól van, egészen jól van, – tevé hozzá gyorsan és megerősíté az átvételt.
A levélhordó fejcsóválva hagyta el a szobát.
Emma nagy nyugtalansággal tekingetett az ajtóra.
– Az Istenért, mit fog mondani? – mondá oly hangosan, hogy az öreg Zsuzsi ámultában ujjába szúrta a kötőtűt. Emma is összerezzent, mert épen most hallá az ismert lépteket. Érzé, hogy szíve összeszorul. Mit fog mondani az a szomorú fiatal ember? Bárcsak ne is jönne, mert szörnyű lesz őt látni.
Andaffy belépett; Emma régóta ma tekintett rá nagyobb figyelemmel. Az ifjú nagyon megváltozott. Szakálla hosszabb, arcza halaványabb, szeme oly mélán szomoru, oly felhőborús volt, mintha belőle minden perczben a könyek zápora akarna megeredni.
– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.
Emma nem mert reá tekinteni. Mintha nehéz álom nyomta volna, oly lassan, fojtottan fakadt ajkáról a szó, midőn mereven az asztalra szegezve szemeit – mondá:
– Andaffy úr! – először szólitá őt nevén – ma nem jött az ön számára levél.
– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.
Andaffy összerezzent; kalapja kiesett remegő kezéből. Görcsösen megragadta Emma kezét és remegő ajakkal kérdé:
– Nem jött? Ma nem jött?
Emma annyira megijedt, hogy észre sem vette, hogy keze az övében nyugszik, vagy inkább nyugtalankodik és remeg.
– Ma – nem – jött – ismétlé gépiesen.
Andaffy arcza rémítő kifejezést öltött.
– Jól megnézte-e a levelet? – kérdé esdekelve és mintha köny függne szempilláin.
Emma nem igen látott sírni, főkép ily fiatal embert. Brummernek csak akkor voltak könyei, ha a kapadohány fölötte sürűen füstölgött orrába; a vén Zsuzsi csak olykor jött kipirult szemekkel a füstölgő konyhából. Emma maga, sziklakemény szive s mindennapi, csendesen áradó életmódja mellett sohasem érzé azt a bizonyos reszketést fekete szempilláiban. Mindennek daczára vagyis inkább mindezek okáért sajátságos érzelmek kezdték őt ostromolni az idegen könyük láttára: érzé, hogy remegő s félhomályával minden tárgyat megremegtető fátyol ereszkedik szemére, midőn nagy erőlködéssel ismétlé:
– Minden bizonynyal, ma nem jött levél.
Andaffy nem tudott érzelmeinek ura lenni.
– Tehát vége mindennek! Jó éjt! – és kirohant a viharos éjszakába.
Emma látta őt eltünni, kipirult arczczal és vadul lobogó fürtökkel. Ijedve képzelé őt bolyongani a hólepte utczákon, fedetlen fővel a vihar…
– Oh, ég! Hisz kalapja még itt van a padlón!
Egy ugrással az ajtóban termett, és kisietett a kapu elé.
– Andaffy úr! – kiáltá a legmélyebb felindulás hangján. – Andaffy úr, a kalapját! Ön itt feledte a kalapját! Megbetegszik, az istenért!
Az öreg Brummer nem kevéssé ámult, midőn tizenegy órakor hazatérve, még kivilágítva látta ablakát.
– Mennydörgős adta lánya! – dörmögé, a zárba téve kulcsát, – csak nem aludt el az égő gyertya mellett!
Csakugyan! Ott ült az asztalra borulva, fehér karja vánkosára hajtva fejecskéjét és szunnyadt. Brummer úr legalább azt hitte, hogy szunnyad; mert midőn belépett, a lány egészen kikelve fölriadt és szótlanul, mint alvajáró, eltünt kamarájába.
A hajadon ágya olyan, mint egy földre ereszkedett pelyhes felhő, mely angyalt visz el honába. Alig száll belé kedves gazdája, a dagadó pehely lassan fölemelkedni kezd a föld zsibongása fölé. A tárgyak hátrább s hátrább maradnak, bódító, édes semmibe folyva szét és lenn a mélységben zavarodva sürögnek a nyugalom ellenségei, a gondolatok…
Emma álma mindig édes szokott lenni. Alig kötötte fejére a hófehér fejkötőt, feje már fáradtan a lágy vánkos mélyébe, az összekulcsolt kezek pedig csendesen a takaróra sülyedtek. Egy mély lélekzet és Emma aludt, – álmak nélkül.
Ma ez máskép volt. A vánkos nem jól volt elrendezve. Az ágy kemény volt és redős. És minden ránczból apró kis manók lebegtek ki, merész tolakodók, kik az álmot elűzék, csupa rózsapapirt zörögtetve kezeik között. S midőn végre bezárá szemeit és fáradt lelke föl akart emelkedni az álom lenge honába, egy lázas kezet érze a magáén nyugodni és fülében remegő hang susogá: «Nem jött?… Ma nem jött?»
Mért nem érkezett ma levél? Nem tudta a küldő, mi nagy fájdalmat okoz ezzel Andaffynak?
Nem tudta, mi epedő vágygyal sóvárog ez a finom vonások után? Hisz már oly régóta megszokta őket!
De micsoda levelek is lehettek, melyekre oly titokteljes szabályszerűséggel vártak? Micsoda levelek lehettek, hogy ujjongó örömhangokat s kétségbeeső könyeket sajtolhattak ki egy férfi szivéből?
Kitől eredtek? Nem olyanok voltak-e, mint egy felsőbb hatalom, melyről az ifjú jó és balsorsa, öröme és fájdalma függött? Nem hasonlók voltak-e a gondviseléshez, mely majd áldva, majd sujtva vezeti az ember sorsát? Egy hatalmas tündér, istenség volt talán az, a ki írta?… És mi oka lehetett, szegényt annyira sujtani, hogy ma nem írt neki? Nem volt-e többé oly méltó kegyére, mint azelőtt? – Nem, ez ifjú nem lehetett büntetésre érdemes. Szeme még most is oly hű, oly jámbor, mint valaha; – ő jó ember. Annál gonoszabb az a gonosz tündér… Vajjon milyen lehetett? Mindenesetre szép volt és ifjú, mint ő…
Mint ki?… Emma már nem volt egészen ébren s ha nem aludt is, de álmodott, és nem volna szép, álmát kilesnünk.
Másnap este Emma szokott némaságával ült az asztal előtt. Nagyon nyugtalannak látszott és több ízben tekintett az ajtó felé. Végre megérkezett a levélhordó. Emma fölsóhajtott, mert az elmaradt rózsalevélre gondolt. De ime! Nem a rég ismert illat volt-e az, mely a levélhalomból elészivárgott! Ide vele! És egy heves mozdulattal kiragadta a rózsaszinű borítékot a még föl nem bontott csomóból.
A levélhordó elámult. – No lám! – dörmögé – most föltépte a levelet.
Emma kiejté a levelet kezéből. – Az Istenért! Mit tegyek?
– Én nem vagyok oka, én leragasztva hoztam! Miért is ehült rá úgy erre a hiábavalóságra?
– Csak… Semmi… Olyan nagyon jó illata van!
– No nyugodjék meg, hisz csak ragasztójegy van rajta s ennek nincs csorbája. Könnyű lesz ismét beragasztani. Micsoda könnyelműség becsületes levelet ily izével pecsételni be. Az a bolond divat! – És dörmögve távozott.
Emma reszketett az indulattól. Andaffy, kit a levél elmaradása bizonyosan nem hagyott nyugodni, minden perczben megjelenhetett. Mit kelle gondolni felőle, ha fölszakítva találja a levelet? Gyorsan! Ezen segíteni kell. Reszkető kézzel vevé elő a rózsaszínű borítékot, hogy elhamarkodása nyomait egy gyors szorítással eltüntesse. Egyszerre, midőn a pecsétjegyet megáztatandó a boríték felső részét fölemelé, megállott és félbenhagyta munkáját.
Arcza égett, szemei mohó csillogással függtek a félig föltárt vonásokon, melyek nyilakként látszottak keresztül-kasul szelni egymást.
Mi zavarta meg a leányt? Mért nézett oly aggodó szemmel majd az ajtóra, majd a kötögető öreg asszonyra?
Görcsösen nyomá két kezét hullámzó keblére. A kis szoba oly csendes, néma volt, hogy szivének heves, áruló dobogását hallani vélte.
És újra a levél után nyult. Valami delejes erőnek kelle e sima, varázsillatú papirban rejlenie. Mint egy álomban látta le-letünni a rózsaszinű leplet a fehér tartalomról; le-le, lassan, majdnem észrevétlenül – s íme a boríték az asztalra hullott s a levél Emma kezében volt.
Emma összerázkódott: «Ha most találna jönni!»
És szörnyű félelmének engedve gyorsan keblébe rejté a levelet.
Ha Andaffy e perczben találna jönni, Emmára nézve nem maradt más kigázolás, mint – hazudni, s azt mondani, hogy nem érkezett levél. Emma, a sziklaerős, nyugodt lelkű Emma, megszegte a levéltitkot; ő, kinek közönyös kezén bizton és sértetlenül ment át sok ezer levél; ő, ki oly féltékenyen őrzé az érintkezés határait és egy bizalmas szócskát sem viselt el: most tolakodva hatolt be egy idegen viszonyaiba és nem átallá kikémlelni magán élete titkait!
E változás egy éj műve volt: Emma a mult éjjel először nem aludt volt.
Lepergett egy félóra. Andaffy nem jött. Lassan-lassan eltünt a lázas hév. Emma arczáról lassan-lassan lelohadt a vihar. Csak szemei csillogtak még mélyebben és tüzesebben és keblét bűvös lánggal égette a levél titka.
Emma az öreg nő után nézett. Ez elszundikált volt, miután a harisnyát elkészíté. Most egyedül volt Emma magával. Elővevé a levelet és olvasá:
«Oh kedvesem! Mit véthettem ön ellen, hogy ma nem jött el? Készen vártam a leczkére és alig valék képes palástolni lázas várakozásomat. Pedig mellettem ült anyám, rám szegezve azt a szörnyű kémlő tekintetet, melyet egy idő óta rémülve vettünk rajta észre.
S ön, kiért szenvedék és aggódám, ön nem jött. Nem jött, épen e napon, melynek oly iszonyúnak kellett reánk nézve lennie, s melynek rémülését egyedül kelle tűrnöm.
Vagy már sejté ön a rettenetest, a mi történt? Már megsúgta tán szive, hogy minek kelle bekövetkeznie?
Igen, Bélám, a mitől rég rettegtünk, s a mit kimondani még sem mertünk: megtörtént. Béla! Szivem megszakad e gondolat szörnyű súlya alatt Béla – el vagyunk árulva!
Szerelem! Rettenetes édes titok! Megmérhetlen kínos gyönyör! Mért adtak téged nekünk az istenek, ha nem tudnak adni erőt, tégedet elrejthetni, megőrizhetni.
Bélám! Kedves, szegény Bélám! Mily remegve féltettük a kincset! Mint szenvedtünk és tűrtünk érette! Mint ültünk szemközt egymással égő ajakkal s nem mertünk szólani, kéz-kéz mellett, s nem mertünk érintkezni! Csak egymás szemeiben mertünk olvasni; csak pillantásaink voltak érzelmünk félő, titkos hirnökei. Oh átok reátok, ti csalárd hirnökök, – ti voltatok árulóink.
Nem írtam önnek tegnap; nem is írhattam, mert őrszemek kisértek.
Ma, midőn oly nehezen vártam jöttét és a várakozásom arczomra írta türelmetlenül kérdő szavát: «Hol maradt ő!» anyám e szavakkal szólított meg:
– Grófnő! Úgy látszik, rosszul érzi magát. Ez a zongorajáték önt szerfölött hevíti.
– Oh nem, kedves anyám! – felelék ijedten, – egyáltalán nem!
– De igen, édes gyermekem, s én elhatározám egészsége érdekében a leczkét egyelőre felfüggeszteni. Monsieur Andaffy nagyon is szenvedélyes zenész, magával ragadja önt is szenvedélye rohamába, pedig az ön alkata nagyon gyönge. Jövőben ön két kézre fog zongorázni. Meg fogom ezt mondani Andaffy úrnak.
Oly hangon mondotta ő ezt, melynek fagyos éle elvágta minden további ellenvetésemet. Ott ültem, érezve, mint dúlta a vihar belsőmet és mégis erőszakosan kelle fékeznem keblem hullámzását, hogy kínom ki ne áradjon.
Végre, midőn ön nem jött, szobámba mehettem és kínom ezredrészét könyzáporba önthettem ki.
Oh, Andaffy, Andaffy! Mivé tett ön engem! Miért kelle nem sejtő, ifjú életemnek az ön szeméhez füzetnie, mért minden gondolatomnak és vágyamnak önnel egybefolynia, hogy önön kivül élni, létezni megszünjem? Rang- és kortársaim ezrei oly boldogúl élnek, örömet lelve apró csecse-becsén és gyermekes tréfákon, boldogok ruhájuk pompája, büszkék hiuságuk által, míg én…
Oh nem! nem! Bocsáss meg, oh bocsáss meg, kedves ifjú, egy gyenge boldogtalan lénynek! Bocsáss meg nekem, ki nem vagyok méltó büszke lelkedre, de bocsáss meg általad szentelt fájdalmamnak! Óh rút hálátlanság, mely egy perczig uralkodtál rajtam! Nem! Nem szabad szemrehányásokat tennem neked, mert te valál ébresztőm egy halvány színleges életből a valódi létre.
Mi a leány, mielőtt szeretni tanul? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény! Emberi lény, mely előtt zárva minden, mi az istenség képmásává tehetné! Beszéde hiú s hallgatása álméltóságban pompáz, mely a semmis, tartalmatlan belsőt szemfényvesztő palásttal takarja. Boldogtalanok, kik nem fogadták be keblök merev földébe a szerelem csiráját! Életük a derült egű, de virágtalan pusztához hasonlít. Örökké felhőtlen felettök a menny, örökké nyugodt s vihartalan a lég; de siket-némákként járják pályájukat és virág nem nyílik derült egük alatt.
Itt fekszem térdeimen én, a dúsgazdag grófi gyermek, jajgató, tört keblemmel és fohászkodom a szeretet atyjához és hálát adok neki ez összezúzott szivért; hálát neki, hogy megáldott legszentebb érzelmével általad, éltem mennyei harmatja te! És hálát adok neked is, kedves Bélám, hálát, hogy felemeltél a csillogó arany porból szived trónjára, fölnyitád előttem azon varázsvilágot, hol a szeretet templomában te vagy a király és áldozár, azon bűvös világot, melynek fénye oly igézőleg sütött reám, lángoló szemedből. Oh Béla, Béla, ne hagyj el, mert örökre tied vagyok!
Örökre! Mert most sem fognak tőled elragadhatni. El vagyok határozva, merészelni a legmerészebbet, daczolni világot hódított balitéletekkel, daczolni a rossz világgal, érted, ki jobb világom vagy!
Van egy hű anyai barátnőm, ki gyermekségem boldog éveit őrizé és boldogságomért most is mindent megtenni kész. Őt szabad olykor meglátogatnom. Reá fogom bízni titkunkat; ő lehetővé teendi, hogy gyakrabban találkozzunk.
Isten hozzád, Bélám, élj addig boldogul és bízd szerelmem erős szárnyára lankadó reményedet. Viszontlátásig, élj boldogul!
Még egyet! Ervin bátyám egyetemi barátod, tarts tőle, mert őt tartom árulónknak!
A sírig
Evelinád.»
Közel tizenegy óra volt, midőn Emma fölkereste ágyát. Szemei izzó fényben égtek az apadhatlan könyek fátyolán keresztül. A levelet újra és újra átolvasta volt és minden olvasás után úgy érzé, mintha egy-egy ürömcsepp hullana szive fenekére.
«Mi a lány, mielőtt szeretni tud? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!» Könnyű papirra lehelt röpke szavak voltak ezek és mégis az ő szivét nyomták, sebezték s úgy érzé, mintha izzó betűk vésettek volna keblébe, mélyen, fájóan, eltörülhetetlenül! Igen, ő jelentéktelen, korlátolt teremtmény volt e szép tündöklő grófi leány mellett, ki boldognak érzé magát, leszállhatni rangja polczáról, le a nemes ifjú szivéig! Oh! Mi volt ő hiú, üres elzárkózottságával, merev, érzéktelen, száraz kőszivével, nevetséges negélyével, nagyralátó mindennapiasságával amaz eszményi lényhez képest, ki tudta mi az: szeretni; – ki oly odaadó, oly lángoló, oly szép volt! Oh igen, szépnek kelle lennie, szépnek, mint a rózsa, mely a győztes lovag sisakját diszíti. Oh, bizonnyal, ő igéző szép volt!
És Emma izzó arczát a vánkosba nyomta és keservesen zokogott.
Sokáig sírt így, nem tudván eltelni a soha nem ismert könyekkel! Enyhe vigaszt talált ő a könyek végtelen ömlésében. Lassan-lassan szálltak le az álom szánakozó istenei, lelki szárnyaikkal hűsítvén a forró szép homlokot, édes bódító csókban szíván fel a fájdalom harmatját. Emma pillái lezáródtak.
Irigyelték őt, a bájos jó gyermeket! Tudtán kívül, álmában, e poros világból az édenbe viszik őt mosolygó angyalok: földön szunnyadt el, s ha majd fölébred – szeretni fog.
Rózsaszemű tündérrel álmodott, oly széppel, dicsővel, mint a júliusi nap hajnala.
Remegve lépett a tündérhez, oda terült lábai elé és csókkal illeté ruhája illatos szegélyét.
– Könyörület, dicső lény, könyörület a koldúsnak, ki megelégszik boldogságod hulladékaival! Tied ő, egyedül a tied! Ő tégedet szeret! De engem ne hagyj elsülyedni jelentéktelenül, érzéktelenül: hagyd őt szeretnem!
Ekkor csengő, hangos kaczajra fakadt a rózsaszemű tündér, karjait szétterjeszté és szétfolyt párolgó ködbe. S midőn a köd eloszlott, a tündér helyén nem volt semmi, mint egy rakás rózsaszín levél. S ezek susogni, zörögni, oszlani kezdének s előlépett egy ifjú, ragyogó, de szelid s tavaszi mennyként mosolygó szemekkel s föltárá karjait és – ő volt, és Emma boldogan nyugodott karjai közt.
… Andaffy nagyon csodálkozott, midőn másnap megjelenvén, nem csak levelet, hanem nyájas megszólítást is kapott.
– Látja, Andaffy úr, – mondá Emma nyugodt bensőséggel, bár szemét más felé fordítá, – látja, már tegnap jöhetett volna. A levél már egy napja várja önt.
Andaffy hévvel ragadta meg kis kezét, melyet ő szeliden visszavont.
– Oh, mily jó ön! Ön aggódott egészségemen! Ön tegnap visszahítt! Ön részvevőnek mutatkozott irántam. Hogy érdemlem meg ezt? Én szerencsétlen elhagyatott ember vagyok, ki jóságát semmikép meg nem hálálhatom. De ön épp oly angyali jó, mint angyali szép!
Emma gyorsan elfordult. Vérét lázadva érzé szivébe tolulni.
– Hisz… ön… el sem olvassa a levelet! – remegé elfogultan.
Andaffy felszakasztá a borítékot.
– E levél könyek nyomát viseli – szóla megdöbbenve és pillantása kémlőleg függött a leány arczán.
– Talán… sírt a levél írója, midőn – megírta?
– Úgy van, ő sírt. Oh, e drága könyek! – szóla Andaffy hévvel – s el sem olvasva a levelet megragadta és hevesen megszorította a leány kezét, és ismétlé: «Ő sírt.»
Emma nem mert föltekinteni, gyorsan valami dolgot keresett a levelek körül. Midőn megint fölnézett, Andaffy már nem volt a szobában.
Hetek folytak el és Emma ezalatt titkos részese volt egy boldogságnak, mely nem volt az övé. A levelek mind oly könnyen voltak beragasztva, hogy egyszerű kiváncsiság, nem pedig lángban égő titkos szerelem kell vala ahhoz, hogy fölbontásukra csábítsa a tizenhat éves leányt. Emma tolvaja lőn a rózsaszinű levelek titkának. Aggódó lelkiismeretét azon gondolattal szeretné csitítgatni, hogy ez oly orzás volt, mely csak őt boldogítá, a nélkül, hogy a mások boldogságát megzavarta volna, valamint olykor tán egy elrejtve virágzó ibolya ugyanazon napsugárban fürdik, mely teljes arany áldását a ragyogó tulipán kelyhébe önti.
S ő fürdött a napsugárban, szeme derült sugarában, s csak az volt sajátságos tulajdona e napnak, hogy csak napnyugat után tünt fel a kis Emma láthatárán. Mert szabályszerűleg, mint eddig, minden második estén vendége volt Andaffy a kis szobának. Mintha nem is a levelekért járt volna el, gyakran leült Emma mellé s csak félórai beszélgetés után vitte el az előbb oly epedve várt kincset.
Emma nem is tudta, miért tesz ő kivételt éppen ezen ifjú irányában, míg a többiekkel csak éppen oly idegenszerűen bánt, mint azelőtt. Nem is vetett számot magával: azt érzé csupán szive mélyében, hogy az ő élete csak most kezdődött. Mily üres volt eddig minden vágya és gondolata! Most volt egész nap mire gondolnia. Nyugtalan kis fejéből, mint az erdei forrásból bugyogtak a csillogó, villogó eszmék, melyek egymást űzék, mint hullám a hullámot, előre csak egy czél felé, s a czél Ő volt. S ő oly jó, oly nyájas volt! A homályos kis szoba napfényt nyert mosolyától, s Emma szivében a boldogság s megelégedés űztek vidor gyermekjátékot.
Ez első állomása volt Emma szerelmi történetének; a szerelem boldog gyermek-napjai, midőn ez nem akar mást csak szeretni; midőn távolból szeretünk, igény nélkül, óhaj nélkül, azt sem kivánva, hogy azon istenség, kinek áldozunk, hódolatunkról csak tudjon is. De ez megváltozék. Idővel a kis Emma, valahányszor egy-egy levélből tudomást vett a szeretők leendő találkozásáról, metsző fájdalmat érze szivében. Ily estvéken aztán nem volt képes, sem a szokott nyájassággal az ifjú szemébe nézni, sem közönséges elfogulatlanságával folytatni a beszélgetést. Nem felelt az ifjú szavára még akkor sem, midőn az részvevőleg tudakozódék szomorúságának oka után. És mégis, midőn elment, nagyon fájt neki. Ez volt a féltékenység korszaka.
Még a harmadik, a legnehezebb stadiumon kelle Emmának keresztül mennie; azon phasison, midőn a lánggal égő szerelem szenvedélye hatalmával leküzdi azt, mi erősebb az egész világnál, azaz: önmagát. E végső harczot sem kerülheti ki a kis Murányvár. Nagy vala a kis «Széchi Mária» bűne Amor ellen: ezért meg kell töretnie merev kis szivének, hogy fölvegye magába a szerelem dús vetőmagvát. Kisérjük a kedves gyermeket még e próbára is; ez lesz az utolsó.
Egyike volt azon estéknek, melyeken rózsaszínű levél nem szokott jönni. Azon végzetteljes napot kivéve, melyen Emma az idegen levél pecsétjével együtt önnön szívét is fölbontá, szakadatlan rendben minden második estén érkeztek volt a levelek. Ma már azért sem jöhetett, mert küldő és vevő – a mint Emma azt a tegnapi levélből megtudta volt, – ma a szokott helyen találkoztak pártfogójuk oltalma alatt.
Emma elzárkozék, s mélázva ült az asztal előtt, kezére támasztva fejét. – A boldog grófi lány! Titkon az éj fátyla alatt láthatta őt s nem kelle annyiszor elfordítania kipirult arczát. Óh, ha ő is így találkozhatnék vele, csak egyszer! Tán kimondhatná azt, mi úgy égette szívét, mire oly büszke volt s mit mégis kimondani szégyelt – – tán kimondhatná.
Nem! Azért sem! Soha soha! Inkább hamuvá égni titkos lángtól, mintsem koldulni annak hulladékiért, mit Andaffy oly pazarul vetett oda egy más leánynak. Nem, ezt nem teszi soha!
No várj, kis Széchi Mária! Murányvárt már körülállják Amor király nyilas őrei. El nem osonsz! Föllázadni ő felsége tekintélye ellen? Várj csak! Megadod az árát!
Megérkeztek a levelek. Emma bámulva látta, hogy az ismeretes rózsaszínű boríték is ott volt közöttük. Ma is? Mért ma is? Hisz egy óra mulva találkozniok kellene!
Remegő kézzel nyitá meg a borítékot. A levél csak kevés sorból állott, de ezek nehéz tartalmúak lehettek, mert Emma mihelyest átolvasta, sikoltva dőlt a székre és kezével takarta el arczát.
A levél tartalma a következő:
«Kedvesem! E sorokat éltem veszélyeztetésével irom.
Bátyám megtudta titkunkat. Tudja a helyet, az órát és magán kívül van.
Megtiltotta elhagynom a házat. Magához vette pisztolyait. Csak egyikét tölté meg. Véres elégtételről szólott.
Béla! Bátyám aristocrata!
Nem tudom, mi ád erőt az írásra, ha nem a kétségbeesés ereje az, mely belőlem szól: Béla! kerüld e találkozást. A kétségbeesés őrjöngése az, mely azon reménynyel biztat, hogy e sorok még jókor fognak kezedhez jutni.
Jókor! Óh mennyei hatalmak! Bennetek bízom! Engedjétek e levelet, melyen Béla élete függ, egyik jó angyaltok által kezéhez jutni. Imádkozok és reménylek.
Eveline.»
VIII.
(«Kis Murányvár» megvétele.)
A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen tréfán.
Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte. Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy lihegve jött utána.
Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem jönne! Mily boldog volnék!
– Hah!
A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak vált ki belőle.
– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.
– Ön!
– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön. Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel ragadta meg a leány kezét.
Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.
– Hová?
– El innen.
– El? Miért!
– El. Rögtön el. A többit azután.
– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És «Önnek» szólítasz? Te nem szeretsz!
– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!
– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg nem tudom e különczködés okát!
– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy! Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha… szeret!
– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen vagyok. Vezess, angyalom!
A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste remegett, keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös fénye vonz.
Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben vert szíve.
Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni; az ifjú a leány szavát várta.
Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.
Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.
– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart. Bocsásson!
– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben pislogó lámpa felé fordítá.
– Én vagyok!… Emma!
– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?
– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem haza kell mennem!
– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el karomat és hadd kisérjem kegyedet.
Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét szótlanul haladtak egymás mellett, midőn Emma egyszerre megállott és újból kiragadta karját az ifjúéból.
– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!
Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára, mélyen tekintett tündöklő szemébe.
– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok. Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e szokatlan sétát tette.
– Ön… még valamit gondol.
– Hogyan?
– Ön nem kérdi: ki az?
– Mert tudom.
– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.
– Neve…
– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék, legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!
– Lehetetlen, szép Emma!
– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!
– Lehetetlen, szép Emma!
– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez mentette meg az ön életét.
– Lehetetlen, szép Emma!
– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet, mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!
Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.
– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak csak árnyékával is bírt?
– Nem, de ma…
– Ma?
– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly szánalmasan leereszkedő!
– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma. Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja tagadhatni.
– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.
– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja meghazudtolni! De tovább. A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…
– Nem önnek? De hát…
– Nem nekem, sem Evelinának, a ki nem létezik, hanem önnek.
– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!
– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék? Hiszi-e? Emma! Szóljon!
– Óh… nem!
– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát! Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá! Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned! Nemde, megbocsátasz?
Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét. «Kis Murányvár» meg volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:
– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.
E szavakkal elsuhant.
Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el, mert ezek – már való dolgok voltak.